Bulgária III/1a

 BULGÁRIÁBA WARTBURGGAL

Sumen dzsámija

Az út két oldalán cseresznyétől pirosló, hatalmas gyümölcsfák sorakoznak. Most már csak azt nem tudjuk, hogy ezek szüretelése vajon állami monopólium-e. Egy arra jövő kerékpárost meg is kérdeztem tökéletes bulgársággal (mondva és mutatva): "Dobre? Szvabodno?", mire ő valami érthetetlen nyelven mondott valamit, miközben fejét tagadólag forgatta. (Ez is bolgárul volt, mert ott igent jelent, amit perfekt megértettünk, és nekiestünk a fának.) Degeszre ettük magunkat cseresznyével, és egy nagy dunsztos üveget is megtöltöttünk, hogy kissé odébb kifordítsuk... Továbbhaladva végeláthatatlan nagyságú gyümölcsösök és jól gondozott szőlőtáblák, óriási epresek terültek el jobbra is balra is, és éppen folyik a szüret. Rengeteg ember, zömmel asszonyok szorgoskodnak a táblákon az óriási ládahalmaz közepette. A gazdasági épületek és környéke már nem mondható ilyen rendezettnek.
Hlebarovóban megállunk néhány percre körülnézni. A kirakatokban az árak valamivel magasabbak, mint a mieink a bőrholmik és a rózsaolaj kivételével. Több lefátyolozott (idősebb) nővel találkozunk, de még több olyannal, akik fátyol nélküliek, ám török bugyogót viselnek. Annyira intenzíven tiltakoztak a fényképezés ellen, hogy nem mertem megkísérelni.
A Razgrad felé vezető úton hosszú kilométereken keresztül az út két oldalán sorakozó fák lombkoronája összeér és kellemes árnyékos utazást biztosít az egyébként forró aszfalton a tikkasztó hőségben. Az út mentén rövidebb-hosszabb szépen ápolt rózsasorok díszlenek. A város előtt körülbelül 5 kilométerrel azt hittem pár pillanatra, hogy befejeztem a földi pályafutásomat. Szabályosan haladtam az út jobb oldalán a szokásos 80-90 kilométeres óránkénti sebességgel, amikor egy hasonló gyorsasággal haladó és egy teherautót szabálytalanul előző Moszkviccsal találtam magam szemben. Meghűlt egy pillanatra a vér az ereimben! Ráléptem a fékre (ez nem sokat használt), ő pedig merész húzással kiszaladt az országút mellett elterülő rétre - minden baj nélkül...

Razgrad város - mint olyan - nem sok különleges látnivalót ígér, de a tömérdek fa, díszbokor és virág mégis megragadó. A város közepén egy nagy dzsámi kihalt, elhanyagolt állapotban. A törött ablakokon be lehet nézni: a helyiségek üresek, csak a jellegzetes falfestés és a szószék ép. A rengeteg sok virág és rózsa elárasztja illatával a kisvárost.

Talán 45 kilométert mehettünk elhagyva a várost, amikor egy őszibarackosban találtuk magunkat néhány percre egy kúttól. Június 20-án kedden reggel egy hatalmas juhnyáj bégető zenekara ébresztett. A közeli hegyekről hajtották le és a kútnál itatták. Az első nyájat több is követte. Ezután én is felfrissítettem magam.

Még kilencet sem mutatott az óra, és máris Sumentben (Kolarovgradban) voltunk. A baj ott kezdődött, hogy németül nem tudott senki, akinél érdeklődtünk és így nem tudtunk tájékozódni a városban. Végül is megvettem a mecset képét, és megkérdeztem egy alacsony, jól öltözött járókelőtől, hogy hol van a képen látható mecset.

Az ismeretlen, mint később a nevét is megtudtuk, Toma úr eljött velünk a dzsámihoz.

Sumen igen jelentős város. Északkelet-Bulgária gazdasági és közigazgatási központja. A török uralom alatt a muzulmán lakosság szellemi központjának számított. Az ország legfényűzőbben épített mecsete a Tambul dzsámi, ahová először vezetett el bennünket Toma úr. A mecsetet 1745-ben építette Serif pasa. A keleti építészet fénye és gazdagsága nagy alkotásaként jelentkezik itt. A dzsámiból, a 40 métere magas minaretből valamint a templom körül elhelyezett korániskola medresz épületéből álló együttes zárt építészeti egység.

Jelenleg is van jópár hívő mohamedán a városban, és minden pénten fél 1 órakor tartanak istentiszteletet, és az udvaron levő móríves díszkút vizénél végzik az ima előtti rituális mosakodást. Kár, hogy nem pénteken jöttünk.