Moszkva 4.

 IRÁNY MOSZKVA! (1960)

Az útitársak 

 

Nagyon hiányos lenne az útleírás s mindemellett talán sértődésre is adhatna okot, ha nem írnék néhány szót az útitársaimról. Mindenekelőtt szólni kell azokról, akikkel csaknem minden időt együtt töltöttünk, és meg kell mondanom, hogy ez nagyon hozzájárult utunk még kellemesebbé tételéhez.

Miután magamrók csak jót tudnék írni, a latinórán pedig azt tanultam annak idején, hogy propria laus sordet (öndicséret bűzlik), magamat kihagyom. Tiszteletből egy hölggyel kezdve: Iréne társaságában fényképeztek.

Wicky barátom azért áll ilyen pöffeszkedve, mert ő a dollárpapa. Összeköttetései révén 45 egész rubelt hozott már otthonról, és emellett még ajánlólevelet is egy mérnökhöz, akitől még nagyobb összeg rubel van kilátásba helyezve... Ezért hát nagy tekitélye van előttünk, de bizony gyakorolja is a hatalmát! Most is jól látható arcán a magabiztos mosoly, amint a Lenin-hegyről Moszkva feledhetetlen panorámájára vet egy pillantást, miközben agyában magas elhatározás születik, amit közöl is velünk!

Persze így kezdi: "Elhatároztam..." És mi mit tehetünk? Alávetjük magunkat dollárpapa elhatározásának.

Igen, ő Iréne! Nem, kérem ne tessék olyat gondolni... Egyáltalán nincs elkenődve a nagy hőségben! Nem is fáradt, hanem miután ő a mi orosz tolmácsunk éppen - hogy mi is gyakorolhassuk a nyelvet - oroszul beszél hozzánk, mert minden percet ki kell használni. Egyébként amikor elindultunk, egy pillanatig sem mertem volna gondolni, hogy ő lesz az orosz tudorunk, mert ő volt az egyedüli, aki még olvasni sem tudott közöttünk ezen a nyelven. Egy alkalommal azonban taxira volt szükségünk. Míg mi a túlsó oldalon haditanácsot tartottunk szótárral a kezünkben, hogy mit mondunk a sofőrnek, hova vitetjük magunkat, Iréne határozott léptekkel átment a másik oldalra, és mint született orosz, valódi moszkvai dialektusban odaszól:

- Táxi! - mire megörültünk, hogy nem elefánt, és átrohantunk mi is a kocsihoz, mely már régen ott álldogált.

Orosz vezetőnk, Olga csíkos felsőt viselt, a világ minden kincséért meg nem mutatott volna olyasmit, ami nem volt programba véve, nehogy egy percet is áldozzon ránk többletként. Mellette áll a pécsi bányászfiú, aki amerikai nőkkel mulatott... A nevét nem tudom a fiatalembernek. Noha 300 rubelt kaptunk költőpénzként, de ő az egész összeget elmulatta a Berlin szálló bárjában amerikai hölgyekkel. Azt állította, hogy megérte a dolog annak ellenére, hogy egy árva szót sem tudott velük beszélni. Azt mondta, az egész szórakozás abból állt, hogy ettek, ittak, táncoltak és ezen szórakoztató dolgokon kívül ő még fizetett is.

Jobboldalon szemüvegben Rosenberg, tőle a második a felesége, akik asztaltársaink voltak rendszeresen. Nem hallgathatom el, hogy Wicky barátom Pécsett azzal nyugtatott meg, mikor említettem neki, hogy aggályaim vannak, mert egyikünk sem tud jól oroszul, hogy ő már szakszövegeket is fordított, nincs itt mese! Budapesten már hallgatott az egészről. (Úgy gondoltam azért, mert állandóan a rubeleken jár az esze. Rubelpapa!) Moszkvában már csak magyarul beszélt. Egyik sétánk alkalmával felkiáltott:

- Nini! Parókamacher!

Amennyire megörültem e spontán megnyilatkozásnak, annyira meg is lepődtem, hogy a XX. században még parkókakészítő üzlet is volna Moszkvában! Már fényképezni ak akarom, amikor látom, hogy Parikmacherskaja! Borbély volt az istenadta. Miután ez volt az utolsó szó, amit Wickytől oroszul hallottam (és persze az első is), újból vissza kellett térnünk a nemzetközi nyelvhez, mert hogy őszinte legyek nekem is voltak hiányosságaim.

Béla bácsi és Lenke néni, szintén asztaltársaink, tehát mindig nyolcan étkeztünk egy asztalnál.

Bár semmiféle kapcsolatban nem volt velünk, mégis feltétlenül említésre méltó a Mű-nő. Azért hívtuk így, mert minden mű volt rajta. Ő kötötte a legnagyobb fekete üzleteket, és az anyagot az abroncsszoknyája alatt hozta át a vámnál! Ki hinné, hogy erre is jó az abroncsszoknya...

Talán még megemlítem Töfi bácsit, aki nem arról nevezetes, hogy néhány lépés után már töfögött, hanem arról, hogy amikor Moszkvába értünk, kérték a tömeges útlevelet, és már negyed óráig vallattak bennünket, hogy kinél van, már-már azt hittem, hogy vissza is toloncolnak bennünket, mikor egyszerre felébredt Töfi bácsi és mindjárt jelentkezett is az útlevéllel.