Törökország III/2

  UTAZÁS TÖRÖKORSZÁGBA, A NAPFÉNY ORSZÁGÁBA
A piactól a mecsetig sok emberrel találkoztunk

Kimentünk a piacra, ahol hatalmas nagy volt a forgalom. Azért sokan látták, hogy idegenek vagyunk, és megfordultak utánunk, és többen is csak barátságosan mosolyogtak, nem úgy, mint számos "muszlim" városban, országban. Közvetlenül a piac felett emelkedik egy földvár és felette egy régi minaret.

Az egyik standon dinnye, zöldpaprika, zöldbab, uborka, paradicsom és meggy. A kofa szerint ő termelte egy környező faluban és ma hozta fel a piacra: friss áru - tolmácsolta a vezetőnk, mert a kissé morcos árus kizárólag a saját nyelvén tudott beszélni.

Az öreg muszlim szívesen hagyta magát fényképezni. Próbáltam megtudni tőle, hogy mennyi idős, de sehogyan sem tudtam a kérdésemet megértetni vele.

Vásárol a nejem? Vagy csak filmet forgat az igazhitű piacosról? Majd otthon meglátjuk...

A kislány beállt, hogy kedvenc bárányával megörökítsük. Volt nálunk még egy ajándéknak szánt golyóstollunk, amit nagy örömmel fogadott.

Amikor meglátta a történteket ez a gyereksereg, azonnal körénk gyűltek, és mindenki fényképeztetni akart.

Bizony ezeket a gyerekeket nem kényeztetik el errefelé. Sok kiskorú dolgozik a szőnyegkészítő műhelyekben, de - mint látjuk - a lánykák vigyáznak a kisebb testvéreikre is. Hogy bírják el a hátukon a kisebb testvéreiket? Hát bírják, csak akarni kell és fegyelmezetten nevelni... És otthon nálunk ez hogyan is van?

Bemegyünk egy mecsetbe. Mindenütt szőnyegek vannak, és nem szabad cipőben bejönni. A háttérben látszik egy szekrény, a lábbeliket ott kell elhelyezni. Pedig egy atyafi kitette az övét a placcra - úgy látszik, senki sem szól érte. Aki bejön, nemcsak a cipőjét veti le, de az udvaron levő kútnál (elvileg) megmossa a kezét, az arcát és a lábát. De azzal sem törődnek, hogy mi is itt vagyunk és fényképezünk. Az igazhitűek nem kizárólag imádkozni térnek be a templomukba, hanem - mint látjuk - leülnek, beszélgetnek, pihennek, hűsölnek, trécselnek! Ámde asszonyok be sem tehetik a lábukat!