Jugoszlávia 8.

AUTÓS KÖRUTAZÁS JUGOSZLÁVIÁBAN (1968)

Mosztár

Egy ragyogó kisváros panorámája tárult elém, Mosztáré.

Az ősi vár, melyhez a Neretván átívelő híd vezet, most kávézó. Nagyon sok az olasz turista errefelé. Az előtárulkozó panoráma feledhetetlen látványt nyújt a várral, a Neretvát átszelő, kecses híddal, a város mögött húzódó sziklás hegyekkel és a sziklás mederben hömpölygő Neretvával. Ahhoz, hogy a látványt fényképezni tudjam, egy mellékutcán kellett lejutnom a folyóhoz. Ezek a mellékutcák végtelenül elhanyagoltak, sikátorszerűen keskenyek, sok a dülőfélben levő, szinte romos ház. A folyó partján kibírhatatlan a bűz! A környék lakói idehordják ki a szemetet, arról nem is beszélve, hogy mindenütt emberi fekálnyomok. Gyorsan exponálok, hogy megörökítsem a szép képet anélkül, hogy sokáig kellene szívnom ennek az óriási latrinának az illatát. Szerencsére még nem találták fel az illatos fotót...

A főutca szép és érdekes a szokásos üzleteivel, mecseteivel, az ég fel törő mianetjeivel. 

A főutcáról számtalan füstös, zsúfolt, bűzös kocsma nyílik. A török kávézóban egészen alacsony "padokon" kis rézedénykékben mérik a törökösen főzött kávét.

Szintén innen nyílik az étterem, melynek nyitott konyhájáról olyan nehéz szag (magyarán ételbűz) árad - valamilyen jellegzetes nemzeti eledeltől talán -, hogy innen is kénytelen voltam sürgősen továbbállni, mert a vendéglő előtt majdnem "gyomorrontást" kaptam. 

A nehéz szagoktól jóllakottan émelyemet egy üveg félig-meddig langyos sörrel próbáltam "leöblíteni" ebben a nagy hőségben a szomjúságtól tikkadtan. A persszó üres volt, a kiszolgálás vontatott, az ital hűtése pedig egyszerűen a csap alatti folyóvízzel történt, ami ezen a levegőhőmérsékleten szintén nem lehetett valami dermesztően hideg.

A vár közelében nyílik a bazársor, ahol minden portéka az utcán volt. Itt valóban minden az utcán van!

A müezzint este fél hétre "ígérték", így hát leparkoltam a mecset mellett és izgatottan vártam. Végre közelről szerettem volna hallani ezt a nálunk ismeretlen szertartást, a müezzin éneként. A Mosche-val szemben, a háza előtt egy széken egy idősebb férfi üldögélt. Vagy fél óra eltelte után németül érdeklődött, hogy ugyan mit várok.

- A müezzint! - mondom. Ekkor nagyon barátságosan elmesélte, hogy ő a tanító és mohamedán meg hogy a müezzin nem az órához, hanem a nap állásához igazodik. Egy kicsit később fog jönni, de addig is meginvitált, hogy nézzem meg a lakását. Valódi mohamedán szoba: kényelmes, alacsony, párnázott székek és kerevetek, a falon arab felirat, amit lefordít számomra: "Egy lakás asszony nélkül olyan, mint a tavasz virágok nélkül."

- Mosztár 7000 lakosa közül több, mint egy negyede mohamedán. A pap csak mellékállásban űzi a foglalkozását. Hogy ha halott van, azt fekete szövettel és perzsaszőnyeggel takarják le. A szőnyeg a templomé, a szövet a papé - meséli kérdések nélkül szívesen.

Végre megérkezett a müezzin! Hajlongva énekelte a vallása által előírt szöveget meglehetősen fakó hangján - néhol hosszan elnyújtva, máshol szinte darálva a szavakat, majd hat mohamedán atyafi és a pap lehúzták a cipőjüket, de a fejükön hagyták a sapkájukat, és bementek a mecsetbe. A tanító úr biztatására én is lehúztam a cipőmet, és bemerészkedtem az ajtón. A pap fiatal, jóképű ember volt, a szertartás alatt sem vette le a kék svájciját, és nem nagy átszellemültséget mutatott. A Korán felé fordult, a hat igazhitű pedig nyílegyenesen felsorakozott mögötte. Jellegzetesen nyújtott hangon énekelt, majd hosszabban meghajolt, leült néhány percre. Ezután letérdelt és megcsókolta a földet. A többiek pontosan követték a pap minden mozzanatát. A mohamedán szertartáson eltöltött alig félórányi idő az egyik legérdekesebb élményeim közé tartozik. A kivilágított, idegenszerű mecset, a szokatlan dallam mély benyomást tett rám.

Sötétedett, amikor elhagytam a várost, hogy egy nagy, vasúti híd mentén, sűrű bokorsortól védett helyen töltsem az éjszakát.