Marokkó VII/1

  KERESZTÜL-KASUL MAROKKÓN (1997-BEN)

A rabati tengerpart 

 

Rabat a Marokkói Királyság fővárosa, lakosainak száma 520 ezer fő. A város tulajdonképpeni alapítója Abu Yusszef Jakub al Mansur Amohád szultán (1184-1199). Ő fővárossá tette, s a nagyrészt ma is meglévő falakkal vette körül, ezen felül sok épülettel és a mai nevével ajándékozta meg Rabatot.

Lemegyünk a tengerpartra. Először Salét érjük el, mely régen egy különálló város, kikötő volt, utóbb azonban Rabattal összeolvadt. A 18-19. század során már a közlekedés és közigazgatás terén is szoros egységet alkot. Egyébként mindkét város dicsőséges tengerészeti múltra tekint vissza. Erről tanúskodnak mindmáig fennmaradt gyönyörű erődítményei és a hatalmas bástyasorok, amelyek büszkén fordítják homlokukat a végtelen óceán felé.

Salé volt a Merinida szultánok idejében Marokkó legforgalmasabb kikötője. Kétszáz éves múltra tekinthet vissza, amikor virágzó kereskedelembe kezdett. Gyapjút, bőrt, szőnyeget, szövetet, elefántcsontot, viaszt és mézet szállított ki, s cserébe készárut hozott be. 1260-ban ugyan a birtokukba kerítették a várost a spanyolok, és elhurcoltak a falai közül mind egy szálig minden nőt, de a marokkóiak hamarosan visszafoglalták, és a biztonság kedvéért megerősítették a várfalakat. Akkoriban a kikötő a kalózkodásairól volt különösen híres.

A kalózkodás akkoriban a tengeri hadviselés bevett formájának számított. Mindkét félnek (gondolok a spanyolokra és muszlimokra) megvoltak a maga kalózai, mint ahogy mindkét félnek megvoltak a maga rabszolgái is. A keresztények egy hajszállal sem voltak jobbak a mohamedánoknál. A Szent János Lovagjai - nálunk máltai lovagoknak nevezik őket - többnyire éppúgy tengeri kalózkodásból szerezték a vagyonukat, mint ellenfeleik. Sok dél-európai rabszolgakereskedő szemében a keresztény rabszolga éppoly áru volt, mint a mohamedán, és cseppet sem riadtak vissza attól, hogy az észak-afrikai üzlettársaikkal karöltve szállítsák a szebbnél szebb cserkesz lányokat.

A városok mai elnevezéséből kiinduva inkább rabati kalózokról kellene beszélni, mint saléiakról, mert a kalóztelep és -kikötő egyaránt a Bou Regret bal partján virágzott. Itt jegyzem meg, hogy a rabati kikötőnek nincs többé gyakorlati jelentősége és a halászok is kifogytak már.

E kikötők tengeri rablóinak hírneve az idő tájt bejárta az egész világot. Kalózaik az egész Atlanti-óceán egyedüli mohamedán vállalkozói voltak. Könnyű, gyorsjáratú hajóikon rendszeres időközökben fel-felbukkantak még a La Manche csatornában is, ahol végigfosztogatták az angol partvidék telepeit. 1627-ben rajtaütöttek például Izlandon, feldúlták a fővárosát, Rejkjavikot, és 400 főnyi lakosságát rabszíjra fűzték.

A kalózok könnyű, jókora vitorlafelülettel rendelkező hajóik gyorsak és mozgékonyak voltak, s a súlyosan megterhelt kereskedelmi hajók, de még a nehézkesen mozgó, a tengeri ütközetekre épített hadihajók sem vehették fel velük a versenyt. A kalózok a legnagyobb mértékben kihasználták a váratlan megrohanás lélektani előnyeit. Az árbóckosárból éjjel-nappal őrszem fürkészte végig a látóhatárt - a legéberebben a pirkadat óráiban, mert ez volt a legalkalmasabb időpont a vállalkozásuk megkezdésére. Az áldozatok legtöbbször nem is védekeztek jól tudva, ha ellenállnak, csak megnehezítik a sorsukat. Amikor a kalózok sikeres hadjárataikból visszatértek, nagy rabszolgavásár vette kezdetét.

A ma már békésen sétáló atyafiak nem is gondolnak arra, hogy ezen a helyen is nagy rabszolgavásárok voltak annak idején. A vásár nyilvános volt, a rabszolgákat megszégyenítő közszemlére tették ki. A férfiakat hajósoknak vagy napszámosokként "használták fel", a fiatal fiúkat fajtalankodásra, az asszonyok és lányok pedig (főként ha fiatalok voltak) a háremekbe kerültek. A keresztény rabok iránt mindig nagy volt a kereslet és minden eszközzel igyekeztek rávenni őket, hogy térjenek át Mohamed hitére. Néhányan meg is tették, kiváltképp azért, hogy könnyítsenek a sorsukon.

A tulajdonképpeni legénységen és tüzéreken kívül a hajó személyzetéhez rohamcsapat is tartozott. Ezeknek a feladata volt, hogy görbe kardjaikkal, szekercéikkel és pisztolyaikkal a megcsáklyázott hajó fedélzetére törjenek, s nem utolsósorban olyan fültépő üvöltést hallassanak, amelyről a megrohant áldozatok ereiben egyszeriben megfagyott a vér.

Megállunk egy rövid időre az ősi vízmerítő kerék előtt, amíg vezetőnk elmondja, hogy miként is működik. Ennek leírásával azonban nem kívánom próbára tenni az Olvasó türelmét.