India VII/1

INDIAI ÚTIALBUM 1974.

A Tadzs Mahal egy love story pazar emléke

Agrában vagyunk, India ősi fővárosában. Egy olyan építményhez érkezünk, amit ittlétünkkor sem egyszer néztünk meg. Visszajöttünk még egyszer, lefényképeztük csak még egyszer, fekete-fehérben, színesben, odaálltunk kicsit más helyre csak még egyszer, jó turistákhoz illően megkértünk idegeneket, hogy fotózzanak bennünket, hogy mindketten rajta lehessünk a képen,  körüljártuk csak még egyszer... És úgy éreztük, nem elégszer!

Történelem, legenda, szépség, technika, arányosság, mestermunka - ezek mind összpontosulnak ebben az ékszerdobozban. Rendkívül nagy számú látogatója van, nem véletlenül.

A főépület, ez a szimmetriájával is lenyűgöző épületkompozíció rendkívüli tömörségével és az erre azonnal rá is cáfoló könnyedségével a tervezés csodájának tűnik. 

Napsütésben és teliholdkor a hófehér kupolák tükröződnek a főépület előtti medence vizében.

 

A palotát körülölelő, négy karcsú, fehér márványminaret az építészeti érdekességek közé tartozik, mivel a tervezők különös leleménnyel és előrelátással a szemnek észrevehetetlenül valamennyit elferdítették, kissé megdöntötték, hogy egy esetleges földrengéskor se omoljon egyik sem a királyné sírjára.

Hétköznap van, forróság. A szerelem márvány emlékművének tövében lüktet, zajlik az élet. Az emberek úgy sétálgatnak itt, mint akik nem múzeumba, hanem vendégségbe jöttek.

A napnak is főszerepet szántak terveikben az egykori mesterek: a fehér falakon nemcsak ragyognak, de szinte szikráznak az éles fényben a tarka virágintarziák, a hagyományos minták, absztrakt motívumok és a Koránból vett idézetek.

A belső termeket körülölelő kőcsipkék viszont ezerfelé törik a kertből érkező fénynyalábokat.

A kinti vakító napsütés után bent mindenütt kellemes félhomály uralkodik. Az erőtlen, tört sugár, a gyertyaláng pislákoló fénye is megsokszorozódik a boltívekbe rakott különleges tükörcserepekben.

Jehan Sah még ifjú herceg volt, amikor a szépséges Arjumand Banut asszonyává tette. A hercegnő jog szerint urának második felesége lett, de megosztotta vele a lázadás, a háborúk veszélyét és minden megpróbáltatását. Később királynőként is megőrizte az első helyet férje szívében.

Mumtaz Mahal, (mert a trónon már erre a névre hallgatott a szép hercegnő) sorra ajándékozta meg férjét gyermekekkel, amíg a 14. gyermek szülésébe 1631. június 17-én belehalt.

Mielőtt a másvilágra költözött - a hagyomány szerint - azt kérte férjétől, hogy olyan síremléket emeljen számára, amely szerelmükhöz méltó, s amelyhez hasonló sincsen a világon. A sah még aznap, amikor az asszony elhunyt, elrendelte a szerelem katedrálisának felépítését.

Mumtaz Mahal utolsó kívánságának teljesítése 27 esztendőbe telt. Ennyi ideig 20 ezer ember építette a század mérnöki remekét, a Tadzs Mahalt.

Maharánából hozták a márványt, Sihriből a homokkövet, Afganisztán, Perzsia és Közép-India bányáiból a féldrágaköveket. A munkás kezeket India adta.

Arról, hogy valójában ki tervezete az emlékművet, nem szól a krónika. Egyesek szerint olasz mester alkotása, mások a perzsa építészet nyilvánvaló hatásából következtetnek a tervezőkre vagy a török motívumokkal érvelnek.

Az utóbbi időben sokan azt mondják, hogy mindez csak feltételezés, ami azért született, mert a ma embere képtelen elhinni, hogy az indiai művészet a XVII. században már ilyen magaslatokra jutott. Nagyon valószínű, hogy akárki is tervezte az emlékművet, az építkezést elrendelő sah a maga elképzeléseivel, álmaival ugyancsak szerves része volt a munkának.

A Tadzs Mahal lenyűgöző szépségű márványmauzóleumának nincs párja a világon. A finom intarziákkal díszített, kőcsipkés ablakokkal áttört falak, a hagymakupola és a négy kecses minaret harmóniája lélegzetelállító látvány - nappali ragyogásban vagy misztikus holdfényben egyaránt!