A MADARAK PARATYPHUSA

(olv. paratífusz) „szalmonellózis

A Kistermelők Lapja utóbbi számában olvashattuk, hogy a hazánkban is gyakori, világszerte óriási veszteségeket okozó baromfitífusz főként a fiatal csirkék (többek között az ún. fehér hasmenéssel és ízületi gyulladással, valamint az ún. kelésgyengeséggel járó) betegsége, amit a Salmonella gallinarum és a S.pullorum nevű baktériumok idéznek elő. Megismertük a fertőzés módját, az orvoslás és védekezés lehetőségeit és a bántalom szavatossági megítélését.

Ezúttal a madarak paratífuszáról fogunk szót ejteni, amit a fentieken kívül egyéb Salmonella szerotípusok okoznak. Ez a modern baromfitartás egyik leggyakoribb baktériumos betegsége, amelynek jelentőségét csak fokozza, hogy ezek a szerotípusok az embert is megbetegítik. Az egész világon előfordul.

KÓROKTAN

A szalmonella csoportba tartozó pálcika alakú bacilusokat első ízben SALMON nevű állatorvos mutatta ki elhullott sertésekből 1885-ben munkatársaival. Innen ered az elnevezés. Szalmonellózis gyűjtőnéven foglaljuk össze ugyanis azokat a betegségeket, amelyeket a Szalmonella nemzetségbe tartozó baktériumok idéznek elő. A madarak paratífuszát mindazon Salmonella-szerotípusok előidézhetik, amelyek az állatokban paratífuszt, az emberekben étel- (hús-) fertőzést okoznak. Ennek ellenére legáltalánosabban előfordulóknak a Salmonella typhimurium, a S.enteritidis, a S.hadar és a S.anatum tekinthetők.

A baromfi-paratífuszt előidéző szalmonellák feltételesen kórokozók. A naposcsibék szájon át történő fertőződésekor az egyes törzsek megbetegítő-képessége eltérő – például attól függően, hogy a törzs melyik fágtípusba tartozik és hogy hordoz-e virulenciaplazmidot.

JÁRVÁNYTAN

Előre kell bocsátani, hogy a paratífuszt okozó szalmonellák elsősorban a néhány napos, két hétnél fiatalabb állományokban okoznak veszteségeket.

MILYEN TÉNYEZŐK JÁTSZANAK SZEREPET A VESZTESÉGEK KIALAKULÁSÁBAN ÉS A BETEGSÉG TERJEDÉSÉBEN?

(Varga professzor után)

1. A veszteségek kialakulásában szerepet játszanak a szállítási, tartási és takarmányozási hibák. Kísérletekkel igazolták, hogy a hideg istállóban való tartás jelentősen fokozza a fiatal csibék szalmonellák iránti fogékonyságát, növeli a baktériumürítés idejét, sőt hideghatásra az addig szalmonellákat nem ürítő állatok is ürítőkké váltak.

2. A baktériumürítés sokkal intenzívebb és tartósabb, ha a csibék egészen fiatal korban fertőződnek. A bélsárban főleg a fiatal állatok ürítenek sok szalmonellát körülbelül 6 hetes korukig. Az idősebb állatok jóval ritkábban szalmonella-ürítők, igaz, hogy egyesek közülük tartósan.

3. A bélsárral ürülő szalmonelláktól ered az úsztatók, fürösztők, pocsolyák fertőzöttsége és ezzel fertőzést közvetítő szerepe, mert ezekben a meleg időszakokban a szalmonellák el is szaporodnak.

4. A mikotoxin-tartalmú takarmányok etetése is növeli a fogékonyságot.

5. Gyakran más fertőző, főleg vírusos bántalmak (pl. fertző burzitisz stb.) és parazitás fertőzések (pl. kokcidiózis) miatt legyengült fiatal állományokban, mint szövődményt okozó csírák, okoznak tömeges veszteséget.

6. Kokcidiózis esetén nagyobb mérvű és tartósabb a szalmonella-ürítés.

7. Ugyancsak növeli a szervezet fogékonyságát, így segíti a fertőzés terjedését a vedlés is. Erre tekintettel kell lenni a mesterséges vedletéskor.

8. Ugyanez vonatkozik a takarmány csökkentése utáni időszakra is, például a vágás előtti koplalás során a begyben növekedhet a szalmonellák száma.

9. Fontos szerepet tölt be a fertőzési lánc fenntartásában a germinatív fertőzés. Ez akkor alakul ki, ha a szalmonellák a vérrel a petetüszőkbe jutnak és ott tartósan megtapadnak. Szennyezett alomra tojt tojások esetén a fertőzött állatok kloákáján keresztül préselődő tojásokba is bejuthatnak a szalmonellák.

10. Szintén jelentős a bélsárral szennyezett takarmány, a fertőzött húsliszt vagy tojáshéj fertőzést közvetítő szerepe.

11. A nem szakszerűen üzemelő tojást több állományból gyűjtő keltető állomások igen nagy szerepet játszanak a fertőzés terjesztésében.

12. A szalmonellák a levegővel is terjednek.

13. Jelentős szerepet játszanak a szalmonellózis terjesztésében a külföldről származó fertőzött takarmány-alapanyagok (hús-vér-halliszt), melyekkel újabb Salmonella-szerotípusok hurcolhatók be.

14. Nem becsülendő le a vadmadarak, rágcsálók és a baromfival kapcsolatba kerülő emlősállatok fertőzést közvetítő szerepe.

A ragályfogó tárgyak fertőzést közvetítő szerepét a baromfitífusz leírásánál olvashattuk.

KÓRFEJLŐDÉS

A megbetegítő-képesség tekintetében sok a hasonlóság a baromfitífusszal azzal a különbséggel, hogy a S.gallinarum – bár a korral csökkenő mértékben, de – minden korban megbetegedést okozhat. A paratífuszt okozó szalmonellák viszont önállóan elsősorban a kéthetesnél (szövődményesen négyhetesnél) fiatalabb állatokat betegítik meg, a felnőttek többnyire Salmonella-hordozók.

A néhány napos állatok különlegesen nagy fogékonyságát a normális bélflóra kialakulásának hiányával is magyarázzák.

A szájon át végzett mesterséges fertőzés után a S.enteritidis a fertőzést követő 12 óra múlva már kimutatható volt a májból és a szívizomzatból, leggyakrabban a begyből, a mirigyes gyomorból, a bélcsatorna alsó szakaszából és a bursa Fabriciiből.

TÜNETEK

A fiatal állatokban a tünetek szinte azonosak a baromfitífuszéval, amint azt a Kistermelők Lapja előbbi számában olvashattuk (hasmenés, nehéz légzés, ízületi gyulladás, sántítás, bénulások stb.). A felnőtt állatokban a fertőzöttség többnyire inapparens (klinikai tünetekben nem mutatkozó), legfeljebb a tojáshozam csökkenése figyelhető meg.

Az állatokban paratífuszt okozó valamennyi Salmonella-szerotípus megbetegítheti az embert is. Ezek az emberre nézve is fakultatív patogének. Az ember szalmonella-fertőzéseinek kb. 80%-a állati eredetű élelmiszerektől (tojástól, tojástartalmú ételektől, cukrászsüteményektől, fagylalttól, baromfihústól, ritkábban sertéshústól, illetve belsőségeket is tartalmazó töltelékárutól, disznósajttól, májas- és véreshurkától stb.) ered. Ritkán nyers tej vagy ivóvíz, szennyvíz a fertőzés forrása. A tünetek 12-24 órás lappangási idő után jelentkeznek.

ORVOSLÁS

Bár a baromfitífusznál felsorolt gyógyszerekkel (szulfinamidok, antibiotikumok és különösen fluorquinolon származékokkal a paratífusz során is érhetünk el eredményt, de ha az ellenálló képességet csökkentő tényezőket vagy hajlamosító vírusos fertőzöttséget nem szüntetjük meg, a gyógykezelés a legjobb esetben is csak átmeneti eredményt hoz.

VÉDEKEZÉS

1. A védekezés érdekében legfontosabb a tojásgyűjtés, a keltetés, a letelepítés, a nevelés higiéniai szabályainak betartása.

2. Az ellenálló képesség fenntartása.

3. Szalmonelláktól mentes takarmány adása.

4. A rovar- (alombogár-) és rágcsálóirtás.

A tenyészállományokat legalább a leggyakrabban előforduló S.tiphimurium és S.enteritidis szerotípusoktól előbb-utóbb mentesíteni kell. A hazai mentesítési programról a kezelő állatorvos ad tájékoztatást.

(A cikk megjelent dr. Radnai István tollából a Kistermelők Lapja hasábjain 2015. januárjában.)