Nyáron feljött apám Pestre és rábeszélt, hogy hagyjam ott a kollégiumot. Az biztos, hogy nehéz stallum volt számomra, a szervezés (mivel komolyan vettem) sok időmet felemésztette, mégis kicsit meglepett a kérés. Apám azonban egyáltalán nem ezzel érvelt, hanem azzal, hogy ez egy kommunista kollégium, és a Szabad Európa rádió bemondta, hogy az amerikaiak nem tűrik ezt a rendszert, és rendszerváltozás lesz. Akkor pedig baj lesz! Kapok otthonról havi 100 forint támogatást, amit majd - ha keresek - visszaadom. Ebből kijövök valahogy. (Itt jegyzem meg, hogy nem kellett sokáig kapnom, mert hamarosan a baromfioltással annyi pénzt kerestem, ami bőven biztosította a fenntartásomat.) Egyelőre azonban nagyon nehéz lett a helyzetem, ugyanis kiléptem a kollégiumból.
Bár nem tudom, hogy hallhatta-e valaki a beszélgetést, politikai színezetet tulajdonítottak a dolognak, és kizártak a menzáról is és ösztöndíjat sem kaptam.
Kiköltöztem Pasarétre a Molnárékhoz albérletbe, az étkezésemet azonban rettentően nehezen tudtam megoldani. Hol a Fehér Ökörben - ez egy kricsni a Keleti pályaudvar mellett: olcsó hely és főként a kétes egyének, a "koldusdiákok" jártak ide - ettem egy-egy jó kiadós bablevest, amihez nekünk diákoknak mindig nagyobb szelet kenyeret, úgynevezett sarkot hoztak a pincérlányok. Vagy a Mariska néni konyháján vettem egy egytálételes ebédet. Zömmel sárgarépafőzeléket - természetesen feltét nélkül. Érdekes, ahelyett, hogy meguntam volna, megszerettem a sárgarépafőzeléket!
Egyetlen haszna volt a kilépésemnek: jelesen szigorlatoztam.
Közben 1949. július 22-én sok kollégát politikai okokból kizártak az egyetemről. A fenti napon egyszerűen megjelent egy névsor a dékáni hivatal hirdetőjében, akik "felvételt nyertek". Minden kommentár nélkül. Ez bizonyíték volt arra, hogy nem politikai okokból, hanem a tanulás miatt hagytam ott a kollégiumot. A következő évben visszakaptam a menzát és havi 100 forint ösztöndíjat is utaltak.
Pesten az utolsó évben előbb egy folyosóról leválasztott ajtó és ablak nélküli piciny sötét helyiség volt az otthonom, majd végül a Damjanich utca 40-ben egy normális lakásom egy idős néninél, Tenner Ármándnénál, egy gyárigazgató özvegyénél. A szoba erkélye a Moszkva bárra nézett, ahonnan esténként harsogott a
csodálatos zene, Vámosi János és Záray Márta dalkoncertjei. Szórakozásra
kitűnő lehetőség lett volna, de tanulásra nem, így innen is kénytelen voltam bejárni a könyvtárba. Olyan szegény voltam, hogy nem húzhattam a diplomázást semmilyen oknál fogva: minél előbb végeznem kellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése