A
SZARVASMARHA TÜDŐFÉRGESSÉGE
A
bántalom azon parazitózisok közé tartozik, mely a legrégebben,
több mint 200 esztendővel ezelőtt ismertté vált, és a nagyon
csapadékos esztendőkben (pl. negyvenes évek, hatvanas évek eleje
stb.) országszerte járványszerűen lépett fel, és súlyos
veszteségeket okozott. Mégis a ritkábban felismert parazitózisok
közé tartozott (KOTLÁN prof.). Ennek oka azzal magyarázható,
hogy a betegségre jellemző szindróma (köhögés, nehéz légzés,
emphysema, hurutos tüdőgyulladás stb.) számos egyéb okból is
felléphet (megfázás, baktériumok, vírusok okozta bántalom
stb.), és a légúti tünetek jelentkezése során a szakemberek
elsősorban ezekre a betegségekre gondolnak. Pedig ha a fertőzés
lehetőségeinek körülményei gyanút kelthetnek a bántalom
fellépésére, bizony gondolni kell a tüdőférgességre is.
Régebben
a bántalom gyógykezelése sokszor nagyon bonyolult volt, mert a
gyógyszerek légcsőbe fecskendezésével történt, ugyanakkor a
hajlamosító vagy súlyosbító körülményekként jelentkező
egyéb parazitózisokat is vizsgálni kellett (coccidiosis,
májmételykór, gyomor-bélférgesség stb.). Nagy könnyebbség,
hogy ma már olyan széles hatósugarú gyógyszerekkel rendelkezünk,
melyek egyúttal ezeket a parazitákat is elpusztítják a
szervezetben.
A
KÓROKOZÓ
A
szarvasmarhában csak egy tüdőféreg-faj él: a Dictyocaulus
viviparus. Fehér színű, a hím 35-40, a nőstény 50-70 mm hosszú.
A légcsőben és a hörgőkben él.
A
tüdőben megtelepedett ivarérett nőstényférgek petéket raknak,
amelyekben kialakult lárva vagy még a légutakban vagy pedig a
petéknek az emésztőcsövön való keresztülhaladása közben
elhagyja a peteburkot.
A
petét vagy a már az abból kikelt lárvát a gazdaállat felköhögi
és lenyeli. Így kerülnek a lárvák a bélcsatornába, ahonnan a
bélsárral ürülnek a külvilágra. A D.viviparus l. Lárvái a
talajon közvetlen fejlődéssel kétszeri vedlés útján fertőzésre
alkalmas lárvákká alakulnak.
A
lárvák nedves legelőkön a rájuk nézve kedvező viszonyok között
akár 4-5 hónapig is életben maradhatnak. A kiszáradást, a
napfényt és a téli fagyokat nem jól bírják – bár egyes
lárvák áttelelhetnek – az állomány fertőzöttségét nem a
legelő, hanem a féreghordozó szarvasmarhák tartják fenn.
A
BETEGSÉG FELLÉPÉSÉNEK LEFOLYÁSA SÚLYOSSÁGÁT BEFOLYÁSOLÓ
TÉNYEZŐK
1.
Hiányos takarmányozás.
2.
Egyéb parazitás fertőzöttség (mételykór, kokcidiózis,
bunostomosis).
3.
Megfázás, az állatok életkora.
4.
Öröklött tényezők, és mindaz, ami a szervezet ellenálló
képességét csökkenti.
TÜNETEK
A
növendékállatokban enyhe fertőzöttség (kb. 10-15 lárva)
tünetmentes marad, erősebb fertőzés azonban jellemző klinikai
tünetekkel jár. Nem súlyos fertőzés enyhe hörghurutban
mutatkozik, az állatok időnként, de néha rohamokban köhögnek, a
mellkas felett sípoló, búgó zörejeket lehet hallani.
Súlyosabb
fertőzés esetén hurutos tüdőgyulladás léphet fel, ami gyakori
köhögésben, lázas hőemelkedésben nyilvánulhat meg. Az állatok
kondíciója leromlik, a lélegzés feltűnően nehezített,
némelykor a beteg állat szétterpesztett lábakkal, előrenyújtott
fejjel és nyakkal áll, tüdőtágulat is jelentkezhet. Az ilyen
tünetek pár nap alatt halálra vezethetnek.
VÉDEKEZÉS
– ORVOSLÁS
A
lappangóan fertőzött állatok kiiktatása, a fertőzöttség
megszüntetése a borjakat az idős állatoktól elkülönítve kell
tartani a legelőn.
GYÓGYKEZELÉSRE
jól alkalmazható az előbbiekben már megismert IVERGEN PREMIUM
L.A. injekció, az ott leírt módon alkalmazva.
(A cikk megjelent dr. Radnai István tollából a Kistermelők Lapjában 2010. áprilisában.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése