Románia II/10

Szubjektív útinapló Romániából (1959)

Konstanca

Miután a Tata, a bukott kereskedelmi ügynök kiheverte leégését, egy ragyogó ötlettel állt elő:

- Nézzük meg a tengerpartot, a tengert is, annak ellenére, hogy ez nincs a közös programba bevéve! Majd mi fizetjük a többletköltségeket.

Először azt hittük, hogy őtőle ered e korszakalkotó ötlet, azonban később kiderült, az üzemből, ahol dolgozott az előbbi csoporttal kint volt az egyik kolléganője, és az mesélte el, hogy az előbbi csoport is lement a tengerpartra. Úgy látszik, hogy ez a hölgy adta a kereskedelmi tanácsokat is a Tatának, ami olyan rosszul sült ki a vámnál.

A csoport zöme nagy örömmel vette az ötletet, és teljes erkölcsi és anyagi támogatásunkról biztosítottuk a Tatát. A tengerpartra jelentkezők tehát 120 lej előzetes lefizetése után (azt mondták csak 100 lej körül fog kijönni a kiadás, de a többlettel sohasem számolt el a vezetőnk) kora hajnalban nem kis izgalommal indult el a "Tengerre, magyar" szállóigét jelszóvá alakítva Konstanca felé. Megkezdődött a hosszú, unalmas vonatozás.

Eleinte sík, kukoricatáblákkal borított vidéken haladtunk, majd a petróleumvidék következett feltűnően kevés állomással, településsel. Nemsokára elértük a kopár, kietlen, sziklás juh-hodályokkal tarkított vidéket, majd vizenyős, ugyancsak terméketlen terület következett, ahogy közeledtünk a Dunához. Kisebb-nagyobb a víz állásától függő, nem állandó nagyságú tavak, sás és nádas következett. Helyenként kisebb kertészeteket létesítettek, káposztás és paradicsommal beültetett nagyobb területet láttunk, ahol katonák felügyelete alatt rabok vagy éppenséggel katonák dolgozták. (Ezen már nem csodálkoztunk, mert láttunk katonákat utat építeni, aratni és házépítkezésen is dolgozni.)

A Dunán egy 1800 méteres hídon haladtunk keresztül, mely Kelet-Európa leghosszabb hídja. Ennek nemcsak a Dunát, hanem a Duna menti nagy áradásos területet is át kellett hidalnia.

A nagy folyót elhagyva újból kietlen pusztaság futott el a vonat ablaka mellett hatalmas területen. A szeles Dobrudzsa, ahol most akarnak szélvédő erdősávokat létesíteni a mindent kiszárító és itt állandóan fújó szelek csillapítására. (Eddig mindig azt hittem, hogy csak Bécsben fúj mindig a szél, amit ott bécsi szeleknek is neveztünk el, noha a városban ez is sokkal elviselhetőbb.)

Palas városkában szálltunk le a vonatról. Nagyon sok sínpár fut itt össze, valószínűleg vasúti csomópont lehet, az állomás azonban "balkáni"! Maga az állomásépület csak akkora, hogy a hivatalok férnek el benne, a váróterem pedig egészen kicsiny. No de nem tesz ez semmit, mert az itteni lakók már valószínűleg a megszokáson kívül hozzá is vannak edződve, hogy a szabadban levő padokon várják a vonatok érkezését. Igaz, hogy a várakozó nagy tömeghez képest nem sok pad van kint, s így a várakozóknak is mindössze csak egyharmada tudott leülni, ami azt jelenti, hogy a többiek csomagjaikon vagy batyuikon üldögéltek árgus szemekkel figyelve azt, aki éppen felkel a páholyülést jelentő fapadról.
A várakozó emberek többsége rosszul öltözött, durva arcú, erősen kreol civil és katonákból állt. Érdekes, hogy itt a vonatra előre helyjegyeket adnak ki. Útközben egy kis kellemetlenség is ért. A reggelit az étkezőkocsiban fogyasztottuk el. Kedélyesen eszegettünk, mikor egyszerre eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal a fényképezőgépemet. Rohanok vissza a kocsikon keresztül a kupéba, ahol ültünk és amely nem volt lezárva, és a gép sehol! A szomszédos fülkében egy éles arcú, fekete ember ül. Tőle próbálok hirtelen ijedtségemben előbb magyarul, majd németül érdeklődni, azonban integet, hogy egyik nyelvet sem érti. Úgy látszik, csak románul tud, így meg éppen én nem beszélek. Visszafutok tehát a négy kocsival előbbre levő étkezőbe, ahol a társaim már nevetve fogadnak, és nyújtják a gépemet, amit az egyik útitárs elhozott, amikor látta, hogy otthagytam. Többet ilyen eset nem fordult elő. A kupéban egyébként nagyon jól összejött a társaság. Véletlenül közénk keveredett Leó is. Megindult a viccelődés Anci és Leó között. A fickót Anci mellé ültettem, és megmondtam neki, hogy mennyire tetszik Ancikának. Zavarba jött hirtelen, és úgy látszik, nagyon gyenge szótehetsége lehet, mert csak igen vontatottan, zavartan és gyerekesen indította meg a társalgást. Mindenesetre mi jól szórakoztunk, de Leó is, mert közben kiderült, hogy tetszik neki az Anci és jól érzi magát a társaságában.  

Palasból autóbusszal mentünk Konstancába, ebbe a már 2700 évvel ezelőtt görögök által alapított városba. A legenda szerint Médea beleszeretett a hős Tehessáliai királyfiba, Jasonba. Mivel Médea atyja nagyon ellenezte a frigyüket, ezért a lány felszállt Jason hajójára, aki nagybátyja, Pelias megbízásából - mivel nagybátyja féltette tőle a trónt, olyan megbízást adott neki, mely a halál torkába való küldetéssel volt egyenlő - a távol-keletre indult, hogy elhozza a Kolchisban őrzött aranygyapjút. Később Médea segítségével meg is ölte az aranygyapjút őrző sárkányt, és megszerezvén az aranygyapjút elhozta hazájába. Egyelőre azonban Médea atyja elől kellett menekülniük Jason Argo nevű hajóján. A mai Konstancánál Médea megölte fivérét és feldarabolt testét a vízbe dobta. Apja az üldözés közben megtalálta gyermekét és eltemette Konstancánál, ahol matrózai megalapították a várost.

Konstancát Kr. u. I. században a rómaiak gazdag, szép kereskedővárossá fejlesztik ki. Időközben többször elpusztul, majd újból felépül. A IV. században Konstantin császár építteti fel ismét és nevét is tőle kapja. Forgalmát igen fellendítették a genovai kereskedők, de 1877-ig török megszállás alá kerül, mely fejlődésében nagyon visszaveti.

Kr. e. a IX. században Augustus császár ide űzte Ovidiust, aki itt is halt meg. A képen az ő emlékművét látjuk.

Megnéztük a volt rulett kaszinót, mely az egyik legelegánsabb épület. Valamikor óriási vagyonok cseréltek itt egészen rövid idő alatt gazdát!

Életemben először láttam működő mohamedán templomot. A képen láthatót. 1730-ban alapították és 1910-ben restaurálták. Minden pénteken délben van istentisztelet a templomban. Harang természetesen nincsen, emberi hangon hívják a hívőket istentiszteletre.

A jellegzetesen öltözött pap készséggel tájékoztat bennünket, sőt még a minaretbe is felkalauzol, ahonnan fenséges kilátás nyílik a városra. A szíves útbaigazításért és tájékoztatásért 1-1 lejt kellett fizetnünk neki, akit valamennyien lázas sietséggel lefotografáltunk, és a templomba belépve mégcsak a cipőinket sem kellett levetnünk.

A hívők a templomba kizárólag mezítláb jöhetnek be, lent a férfiak, fent a karzaton a nők foglalnak helyet. A pap előbb fent, majd utóbb lent imádkozik a szőnyegen Mekka felé fordulva. Fent két nagy tábla arab írással Allah és Mohamed nevével, lent pedig négy táblát látunk a négy kalifa nevének felírásával. Minden imájuk Mekka felé száll.

Konstanca jelenleg 100 ezer lakosú város, mely éppen úgy mint a többi román nagyváros is, kettős képet mutat: hatalmas modern épületek és elegáns villák a serpenyő egyik oldalán, régi, ódon, kopott kis házak a másikon. Kétségtelenül a fejlődést tükrözi ez a dualizmus. Egy monumentális épület a kikötőben Délkelet-Európa legnagyobb gabonarakatára. Útközben a tengerpart felé az egyik parkban egy kis majom szórakoztatta az őt néző embergyűrűt. Olyan helyes, nevettető figura volt, és rendkívül szórakoztató módon bukfencezett.