Románia II/7

Szubjektív útinapló Romániából (1959)

A Bucegi és Szinoja

A Tömösi-szoroson keresztül hagyjuk el a régi magyar országhatárt. Hatalmas, sziklás hegyek között haladunk, melyek kb. 1800 méter magasak. Mindenütt festői szépségű nyaralók vannak, melyek közül az egyik különösképpen megtetszett. A manzardos épület fából, fala feketére, a tető vajszínűre, a tető és zsalugáterek pedig zöldre festve. Itt található a nemzetközi diák-sporttábor is. Ez az út, mely Erdélyt Romániával összekötötte, nagyon forgalmas volt a XVI. századig, akkor azonban már a rengeteg betyár miatt nem biztonságos a közlekedés, miért is elhanyagolták egészen a XVIII. századig, amikor végül az osztrák hatóságok helyreállították a biztonságot és egy jó utat is építettek.

Mindenütt hatalmas hegyek, sziklaormok, de merészen kiugrik három csúcs a többi közül. Egyiket a szenvedélyek csúcsának nevezik, mert a legenda szerint a pásztortól, aki itt legeltette a nyáját, a betyárok elrabolták a kedvesét. A pásztor ezután felment a csúcsra, és mikor már az éjjel-nappali koplalástól agonizált, tündérkar jelent meg neki, mely királynője az ő kedvese volt. Állítólag erről egy nagyon szép festmény is van a bukaresti múzeumban, azonban nem volt időm megnézni. A hatalmas, vadregényes Bucegi-hegység mellett haladunk el, majd ennek egy fent látható sziklacsúcsa alatt a Prahova völgyében.

Első rövid megállóhelyünk a festői Szinoja volt, a román királyok és királynék kettős kastélya egy hatalmas vadaskerttel körülvéve. Az 1695-ben alapított kolostor helyén épült ez a kastély 1875-1883-ig. Már megszokhattuk volna, hogy itt nem úgy van, mint Németországban vagy Csehszlovákiában, ahol nemcsak hogy nem zárják el, de mint idegenforgalmi látványosságot még publikálják is az ilyen magával ragadó és luxus-berendezésű kastélyokat, mint amilyen éppen ez is volt. Sajnos itt még a kertbe, még az épület közelébe sem engedtek fel. Az a szerencse, hogy azoknak a lenyűgöző szépségeknek a megtekintését nem tiltották meg a román hatóságok, amelyeket a természet formált ki évezredeken keresztül mesterkézzel. Meg kell hagyni, hogy egyetlen ép várat vagy kastélyt vagy egyéb jelentősebb épületet sem nézhettünk meg, ami nem éppen múzeumnak berendezett.

Közben még az erdős, hegyes vidéken találkoztunk cigányokkal. Rögtönzött sátoraikban laktak - gondozatlan külsejük nem zavarta őket. Hogy miből éltek, ugyan ki tudja! Olyan érdekesnek tűnt népes szállásuk, hogy leszálltunk a buszról fényképezni. Nem is volt probléma addig, amíg fotografáltunk, mert - úgy látszik - még tetszett is ez a hiúságuknak: mosolygósan a legnagyobb készséggel álltak modellt nekünk. A probléma a felszállásnál adódott, mert ahányan voltak, mindannyian ránkestek piszkos kezeikkel a ruhánkat húzogatva, karunkat tapogatva, pénzért könyörögve. A nagyobbik baj ott volt, hogy mikor az egyiknek a megszabadulás reményében adtunk valamit, azonnal jött a másik is, így csaknem közelharcot kellett folytatnunk, míg a kocsinkra felszállhattunk.

Mivel ilyen (elnézést a kifejezésért) díszpéldányokat nem nagyon lehet Magyarországon találni, ezért készítettem több képet is róluk. A cigány restaurant látványától is leesett az állunk.

Hatalmas síkságon haladtunk tovább Bukarest felé hosszan elnyúló kukoricatáblák mellett - nyugodtan nevezhetnénk kukoricatengernek is.