Jugoszláviában I/2

ROKONLÁTOGATÁSON JUGOSZLÁVIÁBAN 1971-BEN

A találkozás öröme

Hatalmas libatelep mellett haladtunk el. Hangos gágogással üdvözöltek. Az ország legnagyobb mezőgazdasági kombinátja, a Beljei Állami Gazdaság tulajdonát képezik.

A nagy folyó hátterében megpillantottuk a várost, Eszéket! A turista járat tömve volt utasokkal, ők a folyón járták körbe a várost. Rövidre fogva a szót, szerencsésen elértünk idáig, de a régies térképünkön nem szerepelt a keresett Neboder.

Bizony kérdezősködni kellett, de vesztemre olyan járókelőktől érdeklődtem, akik nem értettek sem magyarul, sem németül, sem én, sem a nejem, de már édesanyám sem tudott annyira horvátul, hogy fesztelenül kérdezzen. Végre találtam egy németül beszélő hölgyet, aki a hatalmas, modern házak között legalább megmutatta az irányt, és megjelölt egy-két utcasarkot, hogy merre is menjünk. A Szabadság tér felé irányított.

Mindez az autóból. Egyszóval másfél-két órát zötykölődtünk a kocsival, de végre elértük a Blok-Centart, ahol a Nebódert kell keresni, mert itt laknak a keresztanyámék. 

Végre megvan a házszám. Sikerült parkolóhelyet is találnom, persze nem grátisz.

1,50 dinárt fizettünk!

Óriási meglepetés volt, amikor becsengettünk, mert a keresztanyámék nem kapták meg a táviratot, nem vártak bennünket sem itt, sem a megjelölt helyen a város szélén.

A találkozás örömén túlesve más baj is történt. Amikor a csomagjainkat kipakoltuk, Sztankó olyan erővel tárta ki a Wartburg hátsó ajtaját, hogy az a kezében maradt. Rettenetesen megijedtem, hogy ha valami eltörött, hogyan használom az autót. Ám egy órás szerelés után rendbe lehetett hozni.

Zoricával és Sztankóval városnézésre indultunk. Sztankó őrnagy volt Tito mellett a háborúban, ahol megsebesült. Vele nehezen kommunikáltunk, mert ő kizárólag horvátul beszélt, én pedig ezen a nyelven semmit sem tudtam. Zorica tolmácsolt.

Városi barangolásunk során némi ízelítőt nyertünk Eszékről, azaz Osijekről, az ipari és kereskedővárosról, készítettünk néhány képet és tájékozódtunk a történetéről is.