Románia II/11

Szubjektív útinapló Romániából (1959)

Lementünk a tengerpartra!

Bevallom, még sohasem láttam tengert, nem kell tehát csodálkozni, hogy óriási izgalom fogott el, amikor megpillantottam a végtelenbe nyúló kékesszürke, egyhangúan mormogó-morajló óriási víztömeget, mely immáron évezredek óta nyaldossa szemérmetlenül a partjait.

Annak ellenére, hogy szeptember végét írunk, fürdőzők tömege strandol feketére leégve a parton, s a legkülönfélébb nyelveken beszélnek egymáshoz.

Ha nem is fürödtem, de azért én sem féltem a víztől, és bemerészkedtem a keskeny mólóra, melyen minden hullám megérkezésekor végigsepert a meleg, sós tengervíz. Nevettem és élveztem az engem célzó hullámokat. Egy öreg halász mellettem a kövek között szorgoskodott hálóval, de úgy látszik, nem sok eredménnyel - legalábbis ez ideig.

Az egyhangú, kékesszürke víztömeget rendületlenül, egymást szabályosan követve szabdalták a fehéreknek tűnő hullámok, hogy a parthoz érve és annak nekicsapódva sok millió hullámtársukkal egyetemben kialakítsák a tenger örök zenéjét. Itt-ott a láthatáron feltűnt és lassan siklott tova egy nagyságra nézve játéknak tűnő hajó vagy vontató méltóságteljesen hagyva, hogy a rakoncátlan hullámok legyezőjükként cirógassák testüket.

 

Olyan látvány volt ez, amit leírni talán nem is lehet, hanem az összes érzékszervünkkel átélni, és bódultan, elmerülten állni vagy ülni a parton és hallgatni a parthoz csapódó Fekete-tenger hullámainak most szelíd zúgását. A madarak óriási tömege úszkált a vízen, egy csapat felröppent, hogy újabb népes raj szálljon a helyébe, hogy az eleven, gyorsan ficánkoló kis halak életüket adják egy nagyobb, erősebb lény életének fenntartásáért. Bármennyire is kellett spórolni az idővel, hozzávetőleg két órát biztosan eltöltöttem ilyen gondolatokkal a víz mellett.

Közvetlenül a parton hatalmas nyaralók vannak Efórában és Mamaiában. Nemzetközi nyaralótelepek ezek modern luxusszállókkal.

Milyen érdekes: előző nap még a Fogarasi-havasok hűvös áramlata a gallér összehúzására késztetett bennünket hófedte csúcsaival, ma pedig már a tenger partján szívesen levetnénk az ingünket is, hiszen Románia legmelegebb, legnaposabb tengerpartján vagyunk, ahol a nyári kánikulában három percnél tovább nem bírja ki az ember a napon, hanem vagy ernyő alá vagy pedig a vízbe kell bújnia. Ott bakancsos, melegen öltözött alpinisták, itt ma mindössze néhány száz kilométerrel odébb már félmeztelen, gondtalan fürdőzők. A mögöttem levő modern étterem különböző színű üvegekkel véd a tűző napsütéstől.

Tegnap még tengerszem a Havasok között...

 

 

 

 

Ma már a tengerpart elegáns szállodái... A modern szálló elegáns halljában érdekes látvány fogadott bennünket. Az egyik rekamién egy ember feküdt ruhástól. Hogy nemcsak sutyiban tette, bizonyítja, hogy párna volt a feje alatt és dunnával takarózott és csak mezítelen lábait dugta ki. Hogy ezt a legelegánsabb hotelban idegenforgalmi látványosságnak szánták-e vagy Romániában így szokás - nem tudom! Mindenesetre nagyon meglepő volt. Már későre járt az idő, felmentünk aludni, mindössze Leó maradt lent a hallban és nagy halmaz képeslap volt előtte, azokat írogatta. Vesztére!

Reggel ugyanis egy kövér hölgy nagy derültség közepette mesélte, hogy egész későn németek érkeztek a szállóba, és Leó, aki francia sportolónak adta ki magát, ezeknek autogramot osztogatott volna. Nos rászálltak szegény gyerekre! Milyen sportágban dolgozik? Hány lej egy aláírás... Még Anci sem tartott ki mellette hiába mondván, ha jól jövedelmez a dolog, esetleg más városokban is meg lehetne kísérelni, és ha Leó hajlandó megosztani vele a pénzt, majd segít neki. Leó végezze az aláírásokat, ő meg majd szedi a pénzt. A végén feleznek. Szerencsére az álbajnok is nagyot nevetett a dolgon, így újból volt téma az útra.