Törökország II/6a

 UTAZÁS TÖRÖKORSZÁGBA, A NAPFÉNY ORSZÁGÁBA
Továbbmegyünk Van felé

Útközben kutak vannak, melyek főként az állatok itatására szolgálnak, de a nagy hőségben megállunk, és mi is felfrissítjük magunkat a jéghideg vízsugarakban.

Ki hinné, hogy több, mint ezer éves a Malabdi-híd Dyarkabir előtt? Minden honfitársunk fényképezkedni akar a pompás műemlék-építményen, mely még ma is teljes biztonsággal használható.

Nagy baj ért a kietlen úton, a kegyetlen forróságban! Meghibásodott a buszunk. Egyetlen jármű sem haladt el erre, hogy segítségünkre siethessen. Nagy izgalomban voltunk, de végül is sikerült a sofőrnek összebütykölni a hibát. Megtapsoltuk és indulhattunk tovább.

A Van-tó mellett épült a tartomány székhelye: Van városa.

A Van-tó keleti felét fogja közre ez a magas hegyes, kopár határtartomány. Nyugati oldala több, mint 150 kilométeres hosszúságban ugyanis országhatár is a szomszédos Iránnal.

Hosszú, kemény itt a tél sok hóval; a nyár ezzel szemben rövid, száraz és ismeretlen a kánikula.

Az évi 400 milliméternél is kevesebb csapadék miatt a mezőgazdaságban az állattenyésztés a fő ágazat. A földterület 4,3 százaléka megművelt, azonban a helyi lakosság a saját szükségletét sem tudja megtermelni.

A tó vizétől 2 kilométer távolságra egy 80 méter magasságú, meredek falú, sziklás dombtetőn áll Van vára, a Tuspa nevű urartui főváros egykori erőssége. A déli oldalon egy gyalogösvényen fel lehetett volna menni a várba, én azonban ezt az utat már nem kíséreltem meg. A romok nem sokat mutattak volna - gondoltam.