2013. április 17., szerda

Gyerekek (III.)

Fényképek a világ különböző országaiból - a teljesség igénye nélkül. Ha az alcímekre ráklikkel, a teljes fejezet, melyben a kép szerepel, megjelenik.



Kukkantsunk be a múzeumba és ízelítőül nézzünk meg néhány csodálatos műremeket a régi görög művészet kincsesházából. Lovagló gyermek az időszámításunk előtti második századból.





 És mivel is búcsúzhatnánk e szép országtól, ha nem a város jelképével, a Manneken Pisszel. Ő az itteniek kedvence! Hihetetlen, de így van. Valójában ez egy kis forrás a település közepén, mely régóta ad vizet a környéknek. 1619-ben a magisztrátus megbízott egy szobrászt, hogy 50 forintért készítsen egy bronzszobrot a kútra, és a pajzán művecske a brüsszeliek kedvence lett. Két ízben is ellopták, ami valóságos forradalmi hangulatú felháborodást keltett a városban. A kis Manneken Pisnek a világ minden részéről küldtek már ruhácskát, amit a múzeumban őriznek, és ünnepi alkalmakkor más-más öltözéket kap. Magyar viselete is van.





 Kolozsvár és Bánffyhunyad között találkoztunk ezekkel a szépruhás kis románokkal, mintha búcsút intettek volna, mielőtt elhagyjuk az országukat.





 Lépten-nyomon találkoztunk maszájokkal. Az egyik legismertebb népcsoport ők Kelet-Közép-Afrikában. Mintegy 1000 éve vándoroltak be Szudán területéről.





 A vidéki asszonyok nem viselnek fátylat. Fejen hordják a piacra a terményeiket. 






Komoly ellentét feszül a modern családban élő, mexikói asszonyok sorsában is. A Mexikóra jellemző, külvilágtól elhatárolódó, szoros családi összetartozásban a nő még nagyon kötött, a férfi pedig igen szabad. Még a tanult asszonyok nagy része is otthon marad, és a család ellátásával tölti az életét, pedig ma már - különösen a városokban - sokkal inkább a tradíció, mint a kényszerűség köti őket az otthon zárt világába.
 
 
 
 
 
 Már a kislány is segít a mamájának. Érdeklődve nézi a nagyorrú, idegen, fehér látogatókat, akik csak gyönyörködnek a virágok kavalkádjában, fényképeznek, de bizony a nagy érdeklődésük mellett sem vásárolnak.
 
 
 
 
Útközben ismét indián viskók, a valamikor oly gazdag és büszke, semmit nem nélkülöző nép szegényes tanyái...
 
 
 
 
 

Már az 5-6 éves kisfiúk is ott vannak az állatok mellett! Arcukra fehér festékkel különféle mintákat rajzolnak, markukban hosszú botot szorongatnak. Ha felcseperednek, körülmetélik, vagyik férfivá avatják őket, és moranokká, harcosokká válnak. Egyébként a lányokat is ünnepélyesen avatják nővé. A 13-15 éves lányok - ha már eléggé fejlettek - maguk is a harcosok lakta bomákba vagy kraalokba költöznek, és a legzavartalanabb szabad szerelemben élnek. Ha férjhez mennek, már úgyis csak a robot és egyhangúság jut osztályrészükül.
 
 
 
 
 
 
Igen magas a gyermekhalandóság! A csemeték itt nem szükségszerűen nőnek fel, és válnak felnőtté. Igaz, hogy az anyák is újra meg újra szülnek, akár 12-t vagy még többet is, de csupán 3 vagy 4 tud felnőni közülük.
A nők nagyon sok mindent kénytelenek eltűrni a férjüktől. A mwali-időszak alatt alaposan felkészítik erre az alárendelt szerepre a lányokat. Hogy mi az a mwali? A leányzókat, amikor nővé válnak, elkülönítve bezárják egy külön kunyhóba, ahová csak idős fehérszemélyek látogathatnak. Elzárják őket a világtól.
Az asszonynak néhány lépésnyire szabad csak követnie a férjét, urát és parancsolóját. Ő cipeli a nehéz terheket is. Étkezéskor a férfinak tálalnak először, és ő kapja a legjobb és legnagyobb falatokat. Ha a pasas beszél, a nőnek pisszenés nélkül kell hallgatnia, és lesütnie a szemét. Lesnie kell, és ellentmondás nélkül tiszteletben kell tartania a férje kívánságait.
Az anyák megkülönböztetett tisztelettel viseltetnek a fiúgyerekeik irányában is. Az anya a fiát soha meg nem veri, ha nem fogad szót, béketűrően győzködi, és ha netán a fiú mérgében megüti az anyját, az elnéző mosollyal védi magát. És mindez miért? Azt hiszik, hogy őseik lelke születik újjá gyermekeikben. A férfi egyébként második és harmadik feleséget is vehet, akik összehangolják munkájukat, és ez egyáltalán nem zavarja a boldogságukat...
 
 
USA 
 
 
 
 Amint a kapun beértem, engem is Pinokkió fogadott. A főkapun belépve egy hamisítatlan, múlt századi amerikai kisváros főutcáján találjuk magunkat. A boltokban mindent megvásárolhatsz, de a személyzet és a berendezés pontosan olyan, mint 100 esztendővel ezelőtt. Kis piros kocsikból álló szerelvénybe szálltunk be, és ezzel utaztuk be a csodavárost. Mindenütt találkoztunk Walt Disney-nek, ennek a lenyűgöző tehetségű és verhetetlen fantáziájú embernek a figuráival, Hófehérkével és a 7 törpével, Donald kacsával és Miki egérrel, Goofyval és Plutóval és a mesevilág sok más szereplőjével.
 
 
 
 

Persze szegények is vanna jócskán! A Centre Bolivar épületkolosszusával szemben a hegy lejtőjén már szűkös, szerény házak sorakoznak egymás hegyén-hátán. Ha pedig továbbmegyünk, leírhatatlan nincstelenséget és nyomort árasztó putrik, ahogy mondják 'rancsók' kapaszkodnak egymás mellett. Egy ilyen ágról szakadt lakást látunk, helyesebben kalyibát... Szinte naponta költöznek be vidékről a városba az emberek szerencsét próbálni. Ha jön a család is, kénytelenek valami lakhelyet összeeszkábálni.





 Amíg megnézzük, hogyan is szórakoznak az egyszerű emberek vasárnaponként, elmondom, hogy az ország kőolajtermelése a harmadik a világon. Igaz, hogy az államosítás után a 180 millió tonnás termelés 123 millióra esett vissza, de azt is tudni kell, hogy a század eleje óta a külföldi nagy monopóliumok 55 milliárd dollárnyi hasznot vágtak zsebre...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése