Túlmegyünk minden határon

Ezúttal a szerző olyan történeteit gyűjtöttük, melyekben határátkelésekről mesél. Ha a feltüntetett ország, város, táj nevére (mely minden esetben egy linket tartalmaz) klikkel, a teljes fejezet, melyben a kép szerepel, megjelenik, a témáról további információkat tartalmaz.

 

Átmegyünk Ománba (2009) 

.

 

.

 Azt gondoltuk, hogy az Ománi Szultánság szövetségese az Arab Emírségnek, és majd csak átsétálunk a határon. És mekkorát tévedtünk! Hosszú várakozás után mindenkit egyenként lefényképeztek, a csoportunk tagjainak csomagjait átvizsgálták, és csak ezután kaptunk szabad utat az országba. Mindjárt egy ománi család makettje fogadott bennünket.

 .

. 

Határátlépés Romániába (1959)

.

.

Valamennyien kissé szorult kebellel érkeztünk a határhoz. Ki azért, mert feszült kíváncsisággal tekintett a romantikus ország sokat ígérő  élményei elé, ki azért, mert először lépi át a magyar határt, mások a rokonaikat óhajtották meglátogatni, de úgy látszik (ki hitte volna!) volt olyan is, aki éppen most akart meggazdagodni. Őt már a határsorompónál éppen a vámőr megpillantásakor fogta el ezen szorongó érzés, de akkora intenzitással, hogy a mellékhelyiség után is érdeklődni kezdett - itt újabb bonyodalom adódott, mert a határőrök nem tudtak magyarul - miközben percnyi nyugta nem volt, föl-alájárkálva a vámvizsgálati csarnokban.

A román vámvizsgálatot egy nagyon rossz külsejű nő végezte a legnagyobb lelkiismeretességgel. Már átestem néhányszor ezen a procedúrán, de nem emlékszem, hogy csak egyetlen esetben is belenyúlt volna maga a vámőr az utasok csomagjába, akár a cseh, jugoszláv vagy német határon mentünk is keresztül.

Szóval a vámőrnő alaposan megturkált minden poggyászt. Akinek papírba volt valamilyen holmija csomagolva, azt menthetetlenül, durván feltépte az ezek után széthulló tárgyakkal mit sem törődve. Kissé meglepett a dolog, de aztán eszembe jutott egy szókapcsolat: balkáni állapotok, melynek jelentésével eddig tapasztalatilag nem voltam tisztában.

A Tata, akit először ismert meg hivatalosan is a csoport, utoljára maradt a vizsgálatnál, mint valami szemfényvesztő varázsolta elő az esőköpenyeket, női gyöngysorokat, no meg valami 10-15 pakli kártyát különböző zsebeiből, sőt (horribile visu) még a nadrágszárából is! Ott is hagyta mindezt egy jegyzőkönyv ellenében a határon a román vámőrségnek ajándékba, minket pedig legalább két óráig megvárakoztatott mutatványai miatt a társaság nem nagy örömére. Így ismertük meg a havi 3500-at kereső pesti főkönyvelőt, a Tatát.

A határt átlépve sokkal élénkebb lett a csoportunk! Hamarosan befutottunk utunk első állomására, Nagyváradra.

 .

.

A lengyel határon (1961)

.

.

Alig múlt 4 óra, de már sötétbe borult a táj. A társaság zöme alszik. Én sohasem tudok aludni ilyenkor! Nincs ennél alkalmasabb idő arra, hogy a napi élmények, a látnivalók egymásra halmozott sokasága, koncentráltsága kicsit emésztődjék bennem. Az első meglátások pillanatnyi élvezete ilyenkor rögződik, ilyenkor válik az impresszió maradandó élménnyé bennem.

A zöldsapkás cseh fináncok újból átvizsgálják csomagjainkat szorgalmasan megszámolva, hogy még néhány doboz cigarettánk van, egyeztetik a jegyzék alapján a fényképezőgépeket, villanyborotvákat, tranzisztoros rádiókat. Igaz, hogy nem rosszindulatúak, de szokatlanul alaposak. Ez számomra nem jelent problémát, nyugalommal figyelem őket.

A másik sorompónál mosolygós, elegáns, tányérsapkás lengyelek várnak bennünket. Barátságos, hangos jó estét köszönnek. Itt nem kell semmit sem kipakolni, még névsort sem olvasnak, csupán a papírokat bélyegzik le és a határállomás teraszán felsorakozva tisztelegnek, míg kifut a kocsink.

Nagyon-nagyon jólesett ez a valóban kedves és udvarias fogadtatás, aminővel még sohasem találkoztam külföldön eddig.

.

.

Chile (2002) 

 .

.

 2002. novemberében hajóval érkeztünk a Csendes-óceán mentén fekvő Chilei Köztársaságba. A határállomáson számunkra szokatlan aprólékossággal és szigorral vizsgálták át a bőröndjeinket, okmányainkat. Mi tagadás, előbbit felforgatták, utóbbit átnyálazták alaposan. Amíg "dolgoztak az ügyünkön", türelmesen várakoztunk, pedig a kocsink már megérkezett, amely kirándulásunk első színhelyére, a világörökség részét képező Chiloé szigetére indul.

.

.

Cseh-Német határ (1958) 

.

.

A német határ felé Terezinen haladtunk keresztül, mely Mária Terézia idejében katonaváros volt. Itt civilek egyáltalán nem is laktak. Láttuk a koncentrációs tábort és a 23 ezer sírt, ahol az áldozatok feküdtek. 

A csehek csak formalitásból névsort olvastak, majd elértük a német határt. Még Csehszlovákiában a határvidéken már a házakról is lehetett látni, hogy a Szudétavidéken járunk, ha nem is tájékoztattak bennünket. Gótbetűs, düledezőfélben levő, lakatlan, jellegzetesen német házak voltak itt láthatók, majd hatalmas iparvidékek, gyárak... A határvidék egyik jellegzetesen német típusú tájáról, gyártelepéről felvételt is készítettem... 

Szóval a németek is gálántak voltak a vámvizsgálatnál! Ők csak 4 koffert lőttek ki, a többire nem is voltak kíváncsiak. Mondanom sem kell, hogy (ki más?) én voltam az egyik szenvedő alany, aki miután Prágában vásároltam egy új bőröndöt, két táskával vonultam le a vámvizsgálatra másik 3 társammal. Déci kisasszony, aki előttem ült, egyik alkalommal rátelepedett a kalapomra. Hogy ez többet elő ne fordulhasson, a cseh bőröndbe tettem a fejfedőt, s abban nem is volt más. Nagy derültség közepette nyitottam ki ezt a bőröndöt. Bezzeg a másikat német alapossággal vizsgálták! Még a nesszeszeremet is ki kellett nyitnom, és a borotvapengéket is kiöntették velem belőle...

.

.

Repülés Frankfurtba (1985) 

.

.

 1985-ben egy szép őszi napon a Ferihegyi repülőtéren felültünk egy TU 104-es Malév gépre, hogy Frankfurtba vigyen, majd ott egy interkontinentális járatra szállva elutazzunk Dél-Amerikába, nevezetesen Venezuelába, Caracasba.
A reptéren csak szigorú vámvizsgálat után lehetett feljutni az utazáshoz. Ennek során akkor még a bőröndjeinket is ki kellett nyitni, és a finánc alaposan átturkálta gondosan vizsgálva, nehogy olyasmit vigyünk ki az országból, ami Népgazdaságunk gazdasági helyzetét megingatná. Tudvalevő, hogy mindenki csak 50 dollárt vihetett át a határon. Ez volt a fejkvóta.
A vámvizsgálatnál előttem egy fiatal hölgy állt, az ő poggyászát nyittatta ki Népgazdaságunk szigorú őre. Aprólékosan átnézve a ruhaneműit egyszer csak diadalittasan felemelte a fejét:
- Ez micsoda? - kérdezte. Egy 20 dollárost tartott az ujjai között, amit az összehajtott farmer zsebében talált kifinomodott és erre specializált áttapintása során. Útitársnőnket színpadiasan félreállította, a pénzt elkobozta és sebtében felvette a szabálysértési jegyzőkönyvet. Ezért még büntetést is fog majd fizetni! A hölgy megijedt, hogy esetleg nem engedik továbbutazni, de a nemzet vagyonának jóságos vigyázója ezek után tovább engedte.
S ezután jöttem én! De miért is írom le mindezt? Nemcsak azért, mert akkor ilyen furcsa volt a ("történelmi") helyzet, amit a mai utazók talán már el sem hisznek, de azért is, mert az eset még az egészségemre is kihatással volt: felugrott a vérnyomásom! Slamposan mondva: tiszta ideg lettem. De hát miért is? Azért ugyanis, mert nálam egy 100 márkás volt egy gyógyszeres dobozban elrejtve. Már semmit sem tudtam tenni vele, csak bízni a szerencsében... Sorra kerültem tehát. Kinyittatta a bőröndömet és jött a szabványkérdés:
- Nincsen semmi illegális benne?
- Természetesen nincsen. - Mit felelhettem volna mást? Feltűnt azonban a dörzsölt fináncnak, hogy 12 darab gyógyszeres doboz van egy befőttes gumival összefogva. Ebben voltak a szükséges és esetlegesen szükségessé váló patikaszereim. Elkezdte hát nyitogatni. Egyenként és alaposan! A nejem már átesett a vizsgálaton, és a túloldalon aggódva várt, hogy együtt menjünk az útlevél-kezelő fülkéhez.
Tehát a szigorú tekintetű őr minden dobozt egyenként, komótosan felnyitott, megnézte mi van benne - még az eredetileg lezártakat is. Lassan haladt az idő. Már nem is az érdekelt, hogy esetleg elveszi a zsebpénzem, hanem hogy nem enged tovább. (Egy régebbi amerikai utamon láttam ilyen esetet.) A kirándulás ki van fizetve, a feleségem a túloldalon... Már a nyolcadik doboznál tartott, amikor minden különösebb indok nélkül hirtelen abbahagyta.
- Na, zárja be a bőröndöt! Mehet!
Őszinte leszek, nem győzelemittasan, hanem remegő lábbal mentem át az útlevél-vizsgálóba. A nejem megijedt:
- Halálsápadt vagy! Rosszul érzed magad? - kérdezte. Legközelebb én hozom át a "csomagot". Ez nem neked való...
Igaza volt. Máskor ő hozta a vásárfiára való dugipénzt, nem ott, ahol én, jobb helyen és rezzenéstelen arccal és sikeresen.
Így kezdődött az izgatottan várt és szépnek ígérkező utazás.

 .

.

USA-ba indulva (1977)

.

.

1977. szeptember. A Ferihegyi repülőtéren megkapjuk az útlevelünket, a nem éppen könnyen megszerezhető amerikai vízumot és az 50 dollár költőpénzt. Ezután átesünk egy komoly vámvizsgálaton, ahol éber vámosaink precízen átkutatják, a legapróbb részletekig felforgatják bőröndjeinket és bűnözőnek érezhetjük magunkat, amikor megmotoznak bennünket, nehogy szocialista hazánkat megrövidítsük azzal, hogy a megengedett 50 dollárnál több valutát vigyünk ki az országból - netán ezzel gazdagítva a kapitalista tábort, az Egyesült Államokat.
Kettővel előttem állt a sorban egy középkorú útitársunk, akinek a cipőjét is levettette a figyelmes finánc, és diadalittasan vett ki belőle odarejtett dollárt! Őt félreállította, velünk pedig tovább folytatta a kutakodást. Csak később tudtuk meg, hogy a "kiállított" is a mi csoportunkkal utazott volna, de a talált dugipénz miatt nem engedték tovább. Örök rejtély, hogy milyen és mennyi valuta volt nála, és hogyan kapott szimatot a rend derék őre, hogy éppen vele húzatta le a lábbelit. Ma már szinte hihetetlenül nevetséges az elmondott eset, de "abban a világban" ez véresen komoly dolog volt.

.

.

 Hollandia (1986)

.

.

A holland határon ki sem kellett szállni a kocsiból, bepecsételték a passportot, és máris mehettünk tovább. Alig néhány kilométer, és íme Arnheim főutcáján találjuk magunkat!

.

.