"Mentse meg mielőbb a lovaimat, hogy tudjak dolgozni!"
Az eset az ötvenes években történt. Egy szép tavaszi napon a székhely-községemtől 4 kilométerre levő faluban egész délelőtt egy kanca ellési rendellenességét kellett megoldanom. A csikó feje visszamaradt a szülőútban, melynek helyreigazítása nélkül nem lehetett a magzatot a medencén áthúzni. Ezt a gazda nem tudta kitapintani, néhány embert segítségül hívott, és nagy erővel húzatta az elülső lábaira rögzített szülészeti kötél segítségével a magzatot. Ezzel a húzással ugyancsak feleslegesen, a legcsekélyebb eredmény nélkül csaknem a végsőkig kimerítette az anyaállatot. Amikor már látta, hogy a kanca élete is veszélybe került, állatorvosi segítséget kérve fordult hozzám.
Nem részletezem az esetet, hiszen nem erről akarok beszélni, annyit azonban elmondok, hogy a rendellenesség megoldása ilyen előzmények után több órás kemény fizikai munkát, beavatkozást vett igénybe, ami jócskán kimerített.
Hazaérve rendbe szedtem magam, és jólesett, hogy végre nyugodtan leülhetek ebédelni. Persze mindez csak a fantáziám működése volt, mert alighogy nekikezdtünk az étkezésnek, megcsörrent a telefon.
- A beleznai tanácselnök személyesen kívánt a doktor úrral beszélni - mondta a telefonszámomat kapcsoló kisasszony.
A beleznai tanácselnök? Belezna ugyancsak földúton 4 kilométerre fekszik Surdtól, a székhely-községemtől, és hozzám, vagyis az állatorvosi körzetemhez tartozik. No még csak ez hiányzik! Akkortájt ugyanis olyan idők jártak, hogy legjobb volt, ha a Tanácstól meg a Rendőrségtől nem keresik ilyen szokatlan időben az embert... Ezúttal azonban egy teljesen más dologról volt szó.
- Elnézést kérek az ebédidőben történő hívásért - mondta a tanácselnök - de egy sürgős esetről volna szó. Az előbb volt itt S. János, aki a Tanácsnak is fuvarosa, biztos ismeri a doktor elvtárs, a Külterületeken lakik, és elmondta, hogy mindkét lova már két napja beteg és nem tud dolgozni, fuvarozni velük. Azt kérte, hogy hívjak állatorvost. (Egyébként akkor a Tanácson volt a nyilvános telefonállomás.) Majd kissé visszafogottan azt is kérte a gazda tolmácsolni, hogy mivel még kenyérre is alig van pénze, kéri az állatorvosi költségek megelőlegezését, és kiegyenlíti, mihelyt a lovak meggyógyultak és fuvarozni tud. Jobb, ha az orvos előre tudja a helyzetet, és ne kelljen akkor szégyenkeznie.
- Minden rendben van, Elnök elvtárs - mondtam - hamarosan ott leszek!
Azonnal emlékeztem, hogy kiről is lehet szó, hiszen a faluban mindenkit ismertem, és az is bevillant, hogy ez egy ötgyerekes családapa, akinek a felesége is beteges, vagy ahogy ebben a zalai községben mondják: maródi.
Megebédeltem, összekészítettem az orvosi táskámat, nyakamba akasztottam, és felültem a Pannónia motoromra: irány Belezna! Szerencsére száraz volt a földút, mert egyéb nem vezetett oda.
A 125-ös Danuviámat a napokban cseréltem ki egy sokkal erősebb, 250 köbcentis Pannóniára, ami akkortájt a hazai motorkerékpárok újonnan gyártott, irigyelt császára volt, hiszen új autót nem lehetett vásárolni, de az akkori állatorvosi jövedelmekből képtelenség lett volna kigazdálkodni. Talán ma már el sem tudja képzelni senki, hogy ez akkoriban maga volt a LUXUS!
Egyből megtaláltam a házat, a fuvaros pedig már a ház előtt türelmetlenül várt. Kérdésemre elmondta, hogy a lovai néhány napja köhögnek, de mást nem vett észre. Ma reggelre azonban az egyik egyáltalán nem eszik, ki sem akart jönni az istállóból, az orrából pedig folyik a genny.
- Pedig fuvarra is lenne megrendelésem - jegyezte meg szomorúan - és bizony nagyon nagy szükségem lenne a keresetre, mert nagy a család meg még a betegség is meglátogat bennünket. Öt gyerekem van, akik most az iskolában vannak.
A hangos beszédre kijött az asszony is botra támaszkodva, mert mint mondta "ízületes".
Kivezettettem a beteg lovat az istállóból az udvarra, hogy megvizsgálhassam. Nem csodálkoztam, hogy nem evett, hiszen az álla alatt egy körülbelül alma nagyságú, fájdalmas, gennyes tályog volt tapintható, az orrából pedig gennyes váladék szivárgott. Megmértem a hőmérsékletét, csaknem 41 °C-ra ugrott fel a hőmérő higanyszála. A diagnózis kétségtelenül a lovak egy gyakori betegsége: mirigykór volt.
Adtam nagy adag Penicillint a lónak injekcióban, majd elmondtam a tennivalókat. Miután sebészeti beavatkozásra nem készültem, mondtam a gazdának, hogy holnap újra eljövök, újra adok injekciót, és kitisztítom a tályogot. És amikor az elkeseredett ember szó szerint sírni kezdett, hogy mi lesz a családjával, ha nem gyógyul meg a ló, bizony az én torkom is összeszorult...
Amikor bementem a házba kezet mosni, időnként fájdalmas jajgatást hallottam a tiszta szobából.
- Ott is van valaki? - kérdeztem a gazdától.
- Igen, ott fekszik az idős édesanyám, aki nagyon beteg, de nincs pénzünk még a feleségem gyógyszerét se kiváltani, nemhogy a mamához orvost hívni! Talán majd ha meggyógyul a ló és keresethez tudok jutni...
Búcsúzáskor pedig újra csak elmondta:
- Az Isten áldja meg, doktor úr, mentse meg mielőbb a lovaimat, hogy tudjak dolgozni, mert látja, nagy a család meg még a betegség is sújt bennünket itt is, ott is...
(folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése