Törökország II/1

UTAZÁS TÖRÖKORSZGBA, A NAPFÉNY ORSZÁGÁBA 
Samsun és Bursa

A tartományi székhelyen 198 ezer ember él. A város alapítása az i.e. VII. századig nyúlik vissza, amikor milétoszi hajósok szálltak itt partra, és létesítettek kolóniát, majd a szeldzsukok telepedtek le ezen a helyen, ahol a város fekszik. Amíg idejutottunk Ankarától, 412 km utat tettünk meg jó uton, de a hegyeken és két-három hágón is keresztül kellett utaznunk. Bár a városnak van repülőtere is.

A pihengető muszlim hölgyek nem ódzkodtak a fényképezéstől, mi pedig azon csodálkoztunk, hogy ebben a hőségben milyen nagyon be voltak öltözve. Udvarias voltam (jobb híján angolul) megkérdeztem, hgoy készíthetek-e egy fotót, de sem a kérdésre, sem pedig a nemzetközi nyelven tudtukra adva a szándékom (a masinát mutogató jelzésre) nem reagáltak, így készítettem a képet. Bizonyára megmosolyog a kedves Olvasó, hogy vajon miért is voltam ilyen óvatos! Mert egy muszlim országban már megjártam, hogy a fényképezés miatt el akarták venni a kamerámat nagyon is erőszakosan, míg végül hosszas alkudozás után megelégedtek azzal, hogy kicsavarták a filmet belőle. Azóta igyekszem elővigyázatos lenni.

Törökország legújabb kori történetének egyik fontos dátuma kapcsolódik Samsunhoz: 1919. május 19-én az Isztambulból egy kis gőzhajón érkező Mustafa Kemal itt szállt partra, hogy hozzálásson nagy történelmi művéhez: az új Törökország megteremtéséhez! Az Atatürk múzeum előtt marcona török katona áll őrséget.

A város kikötője a legjelentősebb az egész parton. Külföldről a Fekete-tengeren hajóval érkezők számára ez az egyetlen határállomás az egész partszakaszon. Annyit még el kell mondanom, hogy 1869-ben hatalmas tűzvész teljesen elpusztította a települést, majd 1870-től kezdődően francia építészek tervei szerint egészen újjáépítették.

Megállunk egy percre a külvárosban és befotózok az udvarba, ahol nem dühöngött éppen a rend és a higiénia, de még a tyúkok is kissé másfélék voltak, mint a mieink. Az atyafi egyébként barátságosan a nemzetközi "hello" köszöntéssel tisztelt meg bennünket.

Nagyon barátságos környezetben haladunk tovább a Fekete-tenger mentén, ahol gazdag tea- és mogyoróültetvények, valamint diófák sorjáztak. Feleségem szakértő szemmel vizsgálja az ültetvényt.

A farmer nagyon kedvesen fogadott. Bemutatta a családját, persze annak kizárólag férfitagjait! A hölgyeket errefelé inkább eldugják az idegenek kíváncsi szemei elől.

Bizonyára azt hiszi a jámbor Olvasó, hogy itt a legkedveltebb italukat isszuk, ami nem is a kávé, hanem a tea! De mi ezúttal ayrant fogyasztunk, ami szerintük egész biztosan felfrissít bennünket. És hogy mi az az ayran? Gyengén sózott, fehér joghurt vízzel hígítva. Nem vagyok válogatós, már az én adagomat bekanalaztam, de a nejem nehezebben birkózott meg ezzel az itteni csemegével. Őszinte leszek: engem se nagyon frissített fel.

Bursát, ezt a kisvárost csak érintőlegesen látogattuk meg. Az I. világháborús békeszerződés elcsatolta ugyan Törökországtól, de Kemál pasa elűzte a megszállókat! A világhírű selyemgubó-tőzsdére vagyunk hivatalosak, ahol az embertömegtől és a selyemgubók kupacaitól meg sem lehetett mozdulni! Óriási a sokadalom, a zaj, fej-fej mellett az igazhitűek és a zsákok halmazai. Szinte fülsiketítő volt, ahogy kiáltozták az árakat, ahogy licitáltak egy-egy szállítmányért, majd egymás kezébe csapva megkötötték az üzletet.

Másutt hatalmas stószokba rakták fel, kupacokba halmozták a hasznos hernyók milliónyi, apró, fehér selyemházait, a gubókat. Nagy ordítozások közepette igen komolyan és hozzáértéssel folyt a vita a gubók minőségéről és áráról egy-egy eladó és vevő között.