IBUSZ-ÚT CSEHSZLOVÁKIÁN KERESZTÜL LENGYELORSZÁGBA (1961)
A lengyel határon
Alig múlt 4 óra, de már sötétbe borult a táj. A társaság zöme alszik. Én sohasem tudok aludni ilyenkor! Nincs ennél alkalmasabb idő arra, hogy a napi élmények, a látnivalók egymásra halmozott sokasága, koncentráltsága kicsit emésztődjék bennem. Az első meglátások pillanatnyi élvezete ilyenkor rögződik, ilyenkor válik az impresszió maradandó élménnyé bennem.
A zöldsapkás cseh fináncok újból átvizsgálják csomagjainkat szorgalmasan megszámolva, hogy még néhány doboz cigarettánk van, egyeztetik a jegyzék alapján a fényképezőgépeket, villanyborotvákat, tranzisztoros rádiókat. Igaz, hogy nem rosszindulatúak, de szokatlanul alaposak. Ez számomra nem jelent problémát, nyugalommal figyelem őket.
A másik sorompónál mosolygós, elegáns, tányérsapkás lengyelek várnak bennünket. Barátságos, hangos jó estét köszönnek. Itt nem kell semmit sem kipakolni, még névsort sem olvasnak, csupán a papírokat bélyegzik le és a határállomás teraszán felsorakozva tisztelegnek, míg kifut a kocsink.
Nagyon-nagyon jólesett ez a valóban kedves és udvarias fogadtatás, aminővel még sohasem találkoztam külföldön eddig.
Méteres hóban, csak lassan haladunk a cseh vidékhez nagyon hasonló Lengyel-Tátrában utunk következő állomása, Zakopane felé.
Zakopane szívétől mintegy 2-3 kilométerre épült a Sportszálló,
vadregényes tájon a havasok kellős közepén. Egyik oldalon, ahová a
szobánk erkélye nézett, csupán néhány száz méterre látszottak az
égbetörő hegyormok, a másik oldalon kissé távolabb pedig az óriási
fenyvesek a felhőbe burkolt hegycsúcsokkal. Megérkeztünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése