2014. július 18., péntek

Csehszlovákia-Lengyelország II/2

IBUSZ-ÚT CSEHSZLOVÁKIÁN KERESZTÜL LENGYELORSZÁGBA (1961)
Tátralomnic




Hatalmas fenyvesek között halad, kígyózik a betoncsík, hogy hosszú, keskeny, tekervényes szalagjával áttörje az ősi erdő romantikáját, hogy hidak alá kényszerítse a tiszta vizű, csillogó-kavicsú, zúgó hegyi patakokat, hogy hirtelen megállásra, majd gyors visszafordulásra késztesse a sűrűből előrohanó, kedves őzcsapatot. És nem utolsó sorban, számodra is lehetővé teszi, ó jámbor turista, hogy mindebben fáradtság nélkül gyönyörködhess, meglovagolva a XX. század gyors és kényelmes vasparipáját!





A Magas-Tátra legmagasabb csúcsai a volt Ferenc József-, ma Sztálin-csúcs (2655 méter) és a Lomnici csúcs (2632 méter). 





De te itt már nem követed őseid példáját, akik turistabakancsban, hátizsákkal, igazi turistaként járták be ezt a vidéket, akik nem elégedtek meg azzal (mint te), hogy csak messziről gyönyörködjenek a napsugár fényében csillózó havas csúcsokban, vagy esetleg lanovkával utazzanak fel oda.





Ők tették lehetővé számodra is ezt a kényelmes utazást itt, az 1500 méteres magasságban. 





Ezek jutottak egyszerre eszembe, mikor megnéztük a Csorba-tó közelében levő turistatemetőt, ahol a lezuhant és - merem állítani, hogy - hősi halált halt alpinisták alusszák örök álmukat. Mindegyik fejfája arrafelé néz, amerre a szerencsétlenség történt nevekkel, dátumokkal és nemzetiségük megjelölésével. Közöttük sok magyar. Elő sem vettem a fényképezőgépem.





Itt tél van! Fehér lepelbe burkolóztak a fák, az avar, az itt-ott látható kis faházikók és az útjelző táblák, melyek díszesen faragottak, tetejükön pedig kis erdészház-szerűen faragott madáretetők.





És büszkén őrködnek a csendes táj felett az égbetörő, rátarti havasok. Néhol eltűnnek az erdők, hogy helyet adjanak az édesfüvű, havasi legelőknek, rajtuk óriási juhhodályok, majd zsúpfedeles házú kis tót faluk következnek girbegurba, majd helyenként égbemeredően emelkedő utcákkal.





A tátralomnici Grand Hotelig állandóan felfelé haladunk. A falvakat elszórt faházak váltották fel, miniatűr fűrésztelepekkel. Itt már ruszinok laknak, akik élete a legszorosabban összefügg a fák halálával: favágók. Milyen jó volna megállni egy percre és bepillantani a parányi ablakokon, melyeken át már fény szűrődik ki, noha az óra szerint még csak délután van, de szürke hófelhőktől terhes, koránsötétedő délután.





Még ez a hotel is, amit útközben láttunk, magában áll a vidéken, de az én fejemben még mindig az járt, hogy ugyan mit csinálhat ott bent a világ zajától, a civilizációtól és minden emberi jótól és rossztól oly messze lakó ruszin család ezeken a hosszú estéken a pislákoló petróleumlámpa világánál? Nem tudtuk meg, mert tovarobogtunk. Estig el kell érni a lengyel határt!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése