Ezúttal a szerző olyan történeteit gyűjtöttük, melyekben határátkelésekről mesél. Ha a feltüntetett ország, város, táj nevére (mely
minden esetben egy linket tartalmaz) klikkel, a teljes
fejezet, melyben a kép szerepel, megjelenik, a témáról további információkat tartalmaz.
.
.
Azt gondoltuk, hogy az Ománi Szultánság szövetségese az Arab Emírségnek,
és majd csak átsétálunk a határon. És mekkorát tévedtünk! Hosszú
várakozás után mindenkit egyenként lefényképeztek, a csoportunk
tagjainak csomagjait átvizsgálták, és csak ezután kaptunk szabad utat az
országba. Mindjárt egy ománi család makettje fogadott bennünket.
.
.
.
.
Valamennyien kissé szorult kebellel érkeztünk a határhoz. Ki azért, mert
feszült kíváncsisággal tekintett a romantikus ország sokat ígérő
élményei elé, ki azért, mert először lépi át a magyar határt, mások a
rokonaikat óhajtották meglátogatni, de úgy látszik (ki hitte volna!)
volt olyan is, aki éppen most akart meggazdagodni. Őt már a
határsorompónál éppen a vámőr megpillantásakor fogta el ezen szorongó
érzés, de akkora intenzitással, hogy a mellékhelyiség után is érdeklődni
kezdett - itt újabb bonyodalom adódott, mert a határőrök nem tudtak
magyarul - miközben percnyi nyugta nem volt, föl-alájárkálva a
vámvizsgálati csarnokban.
A román vámvizsgálatot egy nagyon rossz külsejű nő végezte a legnagyobb
lelkiismeretességgel. Már átestem néhányszor ezen a procedúrán, de nem
emlékszem, hogy csak egyetlen esetben is belenyúlt volna maga a vámőr az
utasok csomagjába, akár a cseh, jugoszláv vagy német határon mentünk is
keresztül.
Szóval a vámőrnő alaposan megturkált minden poggyászt. Akinek papírba
volt valamilyen holmija csomagolva, azt menthetetlenül, durván feltépte
az ezek után széthulló tárgyakkal mit sem törődve. Kissé meglepett a
dolog, de aztán eszembe jutott egy szókapcsolat: balkáni állapotok,
melynek jelentésével eddig tapasztalatilag nem voltam tisztában.
A Tata, akit először ismert meg hivatalosan is a csoport, utoljára
maradt a vizsgálatnál, mint valami szemfényvesztő varázsolta elő az
esőköpenyeket, női gyöngysorokat, no meg valami 10-15 pakli kártyát
különböző zsebeiből, sőt (horribile visu) még a nadrágszárából is! Ott
is hagyta mindezt egy jegyzőkönyv ellenében a határon a román
vámőrségnek ajándékba, minket pedig legalább két óráig megvárakoztatott
mutatványai miatt a társaság nem nagy örömére. Így ismertük meg a havi
3500-at kereső pesti főkönyvelőt, a Tatát.
A határt átlépve sokkal élénkebb lett a csoportunk! Hamarosan befutottunk utunk első állomására, Nagyváradra.
.
.
.
.
Alig múlt 4 óra, de már sötétbe borult a táj. A társaság zöme alszik. Én
sohasem tudok aludni ilyenkor! Nincs ennél alkalmasabb idő arra, hogy a
napi élmények, a látnivalók egymásra halmozott sokasága,
koncentráltsága kicsit emésztődjék bennem. Az első meglátások
pillanatnyi élvezete ilyenkor rögződik, ilyenkor válik az impresszió
maradandó élménnyé bennem.
A zöldsapkás cseh fináncok újból átvizsgálják csomagjainkat szorgalmasan
megszámolva, hogy még néhány doboz cigarettánk van, egyeztetik a
jegyzék alapján a fényképezőgépeket, villanyborotvákat, tranzisztoros
rádiókat. Igaz, hogy nem rosszindulatúak, de szokatlanul alaposak. Ez
számomra nem jelent problémát, nyugalommal figyelem őket.
A másik sorompónál mosolygós, elegáns, tányérsapkás lengyelek várnak
bennünket. Barátságos, hangos jó estét köszönnek. Itt nem kell semmit
sem kipakolni, még névsort sem olvasnak, csupán a papírokat bélyegzik le
és a határállomás teraszán felsorakozva tisztelegnek, míg kifut a
kocsink.
Nagyon-nagyon jólesett ez a valóban kedves és udvarias fogadtatás, aminővel még sohasem találkoztam külföldön eddig.
.
.
.
.
2002. novemberében hajóval érkeztünk a Csendes-óceán mentén fekvő Chilei Köztársaságba. A határállomáson számunkra szokatlan
aprólékossággal és szigorral vizsgálták át a bőröndjeinket,
okmányainkat. Mi tagadás, előbbit felforgatták, utóbbit átnyálazták
alaposan. Amíg "dolgoztak az ügyünkön", türelmesen várakoztunk, pedig a kocsink
már megérkezett, amely kirándulásunk első színhelyére, a világörökség
részét képező Chiloé szigetére indul.
.
.
.
.
A német határ felé Terezinen haladtunk keresztül, mely Mária Terézia
idejében katonaváros volt. Itt civilek egyáltalán nem is laktak. Láttuk a
koncentrációs tábort és a 23 ezer sírt, ahol az áldozatok feküdtek.
A csehek csak formalitásból névsort olvastak, majd elértük a német
határt. Még Csehszlovákiában a határvidéken már a házakról is lehetett
látni, hogy a Szudétavidéken járunk, ha nem is tájékoztattak bennünket.
Gótbetűs, düledezőfélben levő, lakatlan, jellegzetesen német házak
voltak itt láthatók, majd hatalmas iparvidékek, gyárak... A határvidék
egyik jellegzetesen német típusú tájáról, gyártelepéről felvételt is
készítettem...
Szóval a németek is gálántak voltak a vámvizsgálatnál! Ők csak 4 koffert
lőttek ki, a többire nem is voltak kíváncsiak. Mondanom sem kell, hogy
(ki más?) én voltam az egyik szenvedő alany, aki miután Prágában
vásároltam egy új bőröndöt, két táskával vonultam le a vámvizsgálatra
másik 3 társammal. Déci kisasszony, aki előttem ült, egyik alkalommal
rátelepedett a kalapomra. Hogy ez többet elő ne fordulhasson, a cseh
bőröndbe tettem a fejfedőt, s abban nem is volt más. Nagy derültség
közepette nyitottam ki ezt a bőröndöt. Bezzeg a másikat német
alapossággal vizsgálták! Még a nesszeszeremet is ki kellett nyitnom, és a
borotvapengéket is kiöntették velem belőle...
.
.
.
.
1985-ben
egy szép őszi napon a Ferihegyi repülőtéren felültünk egy TU 104-es
Malév gépre, hogy Frankfurtba vigyen, majd ott egy interkontinentális
járatra szállva elutazzunk Dél-Amerikába, nevezetesen Venezuelába,
Caracasba.
A reptéren csak szigorú vámvizsgálat
után lehetett feljutni az utazáshoz. Ennek során akkor még a
bőröndjeinket is ki kellett nyitni, és a finánc alaposan átturkálta
gondosan vizsgálva, nehogy olyasmit vigyünk ki az országból, ami
Népgazdaságunk gazdasági helyzetét megingatná. Tudvalevő, hogy mindenki
csak 50 dollárt vihetett át a határon. Ez volt a fejkvóta.
A
vámvizsgálatnál előttem egy fiatal hölgy állt, az ő poggyászát
nyittatta ki Népgazdaságunk szigorú őre. Aprólékosan átnézve a
ruhaneműit egyszer csak diadalittasan felemelte a fejét:
-
Ez micsoda? - kérdezte. Egy 20 dollárost tartott az ujjai között, amit
az összehajtott farmer zsebében talált kifinomodott és erre specializált
áttapintása során. Útitársnőnket színpadiasan félreállította, a pénzt
elkobozta és sebtében felvette a szabálysértési jegyzőkönyvet. Ezért még
büntetést is fog majd fizetni! A hölgy megijedt, hogy esetleg nem
engedik továbbutazni, de a nemzet vagyonának jóságos vigyázója ezek után
tovább engedte.
S
ezután jöttem én! De miért is írom le mindezt? Nemcsak azért, mert
akkor ilyen furcsa volt a ("történelmi") helyzet, amit a mai utazók
talán már el sem hisznek, de azért is, mert az eset még az egészségemre
is kihatással volt: felugrott a vérnyomásom! Slamposan mondva: tiszta
ideg lettem. De hát miért is? Azért ugyanis, mert nálam egy 100 márkás
volt egy gyógyszeres dobozban elrejtve. Már semmit sem tudtam tenni
vele, csak bízni a szerencsében... Sorra kerültem tehát. Kinyittatta a
bőröndömet és jött a szabványkérdés:
- Nincsen semmi illegális benne?
-
Természetesen nincsen. - Mit felelhettem volna mást? Feltűnt azonban a
dörzsölt fináncnak, hogy 12 darab gyógyszeres doboz van egy befőttes
gumival összefogva. Ebben voltak a szükséges és esetlegesen szükségessé
váló patikaszereim. Elkezdte hát nyitogatni. Egyenként és alaposan! A
nejem már átesett a vizsgálaton, és a túloldalon aggódva várt, hogy
együtt menjünk az útlevél-kezelő fülkéhez.
Tehát
a szigorú tekintetű őr minden dobozt egyenként, komótosan felnyitott,
megnézte mi van benne - még az eredetileg lezártakat is. Lassan haladt
az idő. Már nem is az érdekelt, hogy esetleg elveszi a zsebpénzem, hanem
hogy nem enged tovább. (Egy régebbi amerikai utamon láttam ilyen
esetet.) A kirándulás ki van fizetve, a feleségem a túloldalon... Már a
nyolcadik doboznál tartott, amikor minden különösebb indok nélkül
hirtelen abbahagyta.
- Na, zárja be a bőröndöt! Mehet!
Őszinte leszek, nem győzelemittasan, hanem remegő lábbal mentem át az útlevél-vizsgálóba. A nejem megijedt:
- Halálsápadt vagy! Rosszul érzed magad? - kérdezte. Legközelebb én hozom át a "csomagot". Ez nem neked való...
Igaza volt. Máskor ő hozta a vásárfiára való dugipénzt, nem ott, ahol én, jobb helyen és rezzenéstelen arccal és sikeresen.
Így kezdődött az izgatottan várt és szépnek ígérkező utazás.
.
.
.
.
1977.
szeptember. A Ferihegyi repülőtéren megkapjuk az útlevelünket, a nem
éppen könnyen megszerezhető amerikai vízumot és az 50 dollár költőpénzt.
Ezután átesünk egy komoly vámvizsgálaton, ahol éber vámosaink precízen
átkutatják, a legapróbb részletekig
felforgatják bőröndjeinket és bűnözőnek érezhetjük magunkat, amikor
megmotoznak bennünket, nehogy szocialista hazánkat megrövidítsük azzal,
hogy a megengedett 50 dollárnál több valutát vigyünk ki az országból -
netán ezzel gazdagítva a kapitalista tábort, az Egyesült Államokat.
Kettővel
előttem állt a sorban egy középkorú útitársunk, akinek a cipőjét is
levettette a figyelmes finánc, és diadalittasan vett ki belőle
odarejtett dollárt! Őt félreállította, velünk pedig tovább folytatta a
kutakodást. Csak később tudtuk meg, hogy a "kiállított" is a mi
csoportunkkal utazott volna, de a talált dugipénz miatt nem engedték
tovább. Örök rejtély, hogy milyen és mennyi valuta volt nála, és hogyan
kapott szimatot a rend derék őre, hogy éppen vele húzatta le a lábbelit.
Ma már szinte hihetetlenül nevetséges az elmondott eset, de "abban a
világban" ez véresen komoly dolog volt.
.
.
.
.
A holland határon ki sem kellett szállni a kocsiból, bepecsételték a
passportot, és máris mehettünk tovább. Alig néhány kilométer, és íme
Arnheim főutcáján találjuk magunkat!
.
.